Múlt szombaton volt a tizenkettedik évfolyam régóta várt és rettegett szalagavató bálja. A nap egy túl korán kezdődő, végigásítozott főpróbával startolt, ahol farmerre vet abroncsok, lila hajcsavarók és kósza cowboykalapok alkottak szerény díszletet. A próba után mind sietve távoztunk, ki-ki a maga dolgára – fodrászhoz, sminkeshez, utolsó pillanatra besuvasztott ruhaigazításra, vagy csak egyszerűen haza pihenni. A rohamos készülődéssel és stresszes családi indulásokkal megtarkított délutánt magunk mögött hagyva végre megérkeztünk a helyszínre, ahol kezdődhetett a lényeg: az ünnepség.
Az esemény zenei produkcióval kezdődött az évfolyamtársaink tagságában is büszkélkedő együttestől, ami, hogy úgy mondjuk: megmozgatta a hajkoronákat. A méltó megnyitás után következett a kisestélyis szalagtűzés. Az osztályok saját választású zenére topogtak oda a helyeikre, láthatólag nagyon ügyelve, hogy ne lépjenek ki a szépcipőből. Itt felavatták a címben már említett (!) szalagokat, illetve évfolyamtársainktól, igazgatónőnktől hallgathattunk szívhez szóló beszédeket. A dicsőségből hirtelenjében kizökkentve, a péntek esti káplárhangulatú öltözőben kapkodtunk magunkra a keringőruhákat, amik révén mind válhattunk habostortává egy szerény tíz-húsz percre. A későbbi osztálytáncok során láthattuk kiöregedett tizenkettedikeseinket a vadnyugaton kaktuszpálinkát kortyolgatva, melegítős hip-hoptáncok közepette, az amerikai álom csillogós ruháiban, reptérszagú bőröndöket gurítgatva és hát persze felrázva, nem keverve. A bál legvégén egy zseniális tanártánc következett, és a szülőkkel való „keringésre” is sor került.
Az este végezetéül csillogó-villogó-lüktető partybusz közvetítésében állítottunk be a Brandusban rendezett afterre, ahol kékes-pirosas fénykavalkádban, kéz elől elkapkodott üdvözlőitalokkal, az előbbieknél jóval kevésbé szofisztikált tánclépésekkel és tequilaszagú rossz döntésekkel búcsúztattuk a gimnáziumi éveink szalagtalan időszakát. (Még máig próbáljuk kipihenni.)
Tóth Lujza 12.B
