Szóval eljött hozzánk, és az előadás előtti szünetben a médiaterem közelében járkálóknak feltűnhetett, hogy itt egy idegen arc. Mi, akik hamar odaértünk elfoglalni a jó helyeket, csodálkozva súgtunk össze. Ő az! Persze fogalmunk sem volt, kicsoda, épp csak azt tudtuk, hogy kétszer negyvenöt percig kell majd hallgatnunk. Azt hittük, prezentációt hoz, a magyar népi kultúra megőrzésének fontosságát illetően tágítja majd a fejünket, és bizonyára valami érthetetlen okból rajong érte az, aki már ismeri. Mindenesetre nem kellett órára mennünk, és egyelőre ez volt a lényeg.
Előkerült Réfi tanár úr is, és megkértek minket, hogy jöjjünk előrébb. Csodával határos módon egy emberként toltuk közelebb a padokat az idegenhez és húztuk magunk mögött a székeket. Ez utóbbi iszonyatos zajjal járt, de megérte. Rögtön az elején kiderült, hogy jóval többről lesz szó a Hagyományok Házánál (arról amúgy alig mondott valamit), mivel Réfi tanár úr gitárművészként mutatta be, aki gimis éveiben népzene-feldolgozásokat játszott elektromos gitáron, torzítóval. Na ez már érdekesen hangzott.
Aztán elkezdett beszélni, először a rákóczis éveiről, aztán áttért a népzene különleges mivoltára. Mesélt az útjáról, hogyan vált zenésszé. Esetében ez nem feltétlenül a zene előállítására vonatkozott, hanem arra a különleges érdeklődésre és elszántságra, amellyel tanulmányozta a számára akkor még ismeretlen zenét. Addig figyelte, amíg meg nem értette, és mire megértette, már szerette. Amit a népzenéről, annak erejéről, összetettségéről és a katarzisról mondott, át tudtam érezni, hiszen ilyesmit más irányzatban én is tapasztaltam már, legfeljebb nem ekkora mértékben. Innentől kezdve még jobban figyeltem minden szavára.
Idejött egy ember, akire ekkora hatással van a zene. Pontosan milyen zenéről van szó? Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, és egyre kíváncsibbá váltam. A kíváncsiságot csak tovább fokozta, amikor megtudtuk, hogy a rengeteg másik utazása mellett – már profi és igencsak híres zenészként – fél évre Kínába költözött népzenét gyűjteni. Kínába. Népzenét. Ráadásul felívelő karrier mellett!
Faluról falura járt, kérdezősködött, dalokat vett fel, de emellett jutott ideje kínai operát nézni is, ami egy európai ember számára értelmezhetetlen. Lényegében belecsöppent egy teljesen más kultúrába, ahol a helyieknek más okoz katarzist. Ez eléggé felkeltette az érdeklődésemet, de aztán Réfi tanár úr megjegyezte, hogy a neten elég silány pekingi operákat lehet találni, úgyhogy aki szeretné ezt a saját bőrén megtapasztalni, elkezdhet gyűjteni a repülőjegyre.
Ott egyébként megtapasztalta, milyen érzés teljesen idegennek lenni, hiszen Magyarországon már zenészként ismerték. Az előadáson is többnyire a zenéről volt szó, de azért megemlítette, milyen nagy dolog volt számára fotósként bemutatkozni, mivel a zenélés és a filozófia mellett a fotózás is érdekli. (Ezt sem fogod megtudni a Wikipédiáról…)
Egy apró megjegyzés mindenkinek, akiben felmerült a kérdés: Kínában mindig vele tartott egy ember, aki tudott angolul, így a helyiekkel való kommunikáció sem okozott problémát.
Szóba került még az a különös világ, ahol a zenehallgatáshoz zenélni kell, és szinte a bőrünkön éreztük, mit jelent a szájról szájra terjedés fogalma: ha leírták, mozdulatlanná dermedt. Both Miklós éppen ezt az élő, folyton alakuló, mégis állandó világot fedezte fel, aznap pedig mutatta be nekünk. A dalok megtartották régi formájuk egy részét, miközben ezernyi stílus elemei keveredtek az eredeti dallamokba, mintha egy láthatatlan szitán akadna fent az érték. Egy olyan szitán, amelyet maguk az emberek alkotnak. Ő ezt a viccmeséléshez hasonlította.
Szünetben megbeszéltük, kire hogyan hatott az előadás első fele. Őszintén szólva hatni mindenkire hatott, a barátaimra kivétel nélkül pozitívan. Másokkal nem beszélgettem, de feltételezésem szerint ők is hasonlóan voltak vele. Leginkább azon lepődtünk meg, hogy valaki prezentáció vagy bármi más segédeszköz nélkül egy tanórán keresztül lekötötte egy csomó diák figyelmét, pedig többnyire az életéről és a népzenegyűjtésről beszélt. Azonban olyan volt, mintha egy másik galaxisba tett látogatásáról számolt volna be üzleti – vagy bármilyen – titkokkal fűszerezve. Akkor sem hallgattuk volna nagyobb odaadással. Az egyik barátom úgy fogalmazott, hogy tőle nagyon (tényleg nagyon) messze áll a népzene és ez a fajta kultúra, na de erre kíváncsi lenne még. Szerencsénkre jött a következő óra, vele együtt pedig az előadás folytatása.
Ez már teljes egészében arról szólt, mit csinált nyolc évig Ukrajnában. Kezdetben inspirálódni ment ki, aztán felfedezte, milyen különleges tudással rendelkeznek az ottani emberek. Ugyanis számunkra minden hangjában idegen, döbbenetesen összetett dalokat énekelnek több szólamban, igencsak energikusan. Az előadáson bemutatott pár videónál azt éreztem, hiába hallom ugyanazt a pár sort szinte századszor, nem unalmas. Minden egyes alkalommal lehetett benne találni egy csomó újdonságot, amit eddig nem vettem észre, és ha épp nem találtam, akkor is bőven volt mire odafigyelni. Olyan zene ez, amit a hétköznapokban biztosan nem fogsz hallani, egy tőlünk teljesen idegen kultúra része. És még csak nem is Kínáról van szó, Ukrajnába bárki átvonatozhat körülnézni. Az első benyomásomat úgy tudnám megfogalmazni, hogy még így, felvételen keresztül is leénekelték a fejemet a helyéről. De tényleg, az egész egy kulturális tornádóra hasonlított, amelynek köszönhetően ezt a második órát egy katarzisként éltem meg (és még csak egy görög drámát sem kellett végigolvasnom hozzá).
Ezen az oldalon jelenleg 1876 felvételt találsz, és azért linkelem be most (is), hogy a cikk további részét zenei aláfestéssel olvashasd el. Mellékesen megjegyezném, hogy itt kedvedre kapcsolgathatod ki és be a szólamokat egy dalnál. El lehet szórakozni vele néhány óráig, de most térjünk vissza az eredeti témánkhoz.
A falvakban tett látogatások során a lehető legtöbb dalt összegyűjtötték, mellette viszont végigkérdezték az ünnepeket és a szokásokat, valamint megfigyelték a helyi táncokat is. Többnyire tudományos oldalról közelítik meg a dolgot (azaz minden létező adathalmazt kielemeznek), de szerencsénkre maga az előadás nem szakkifejezésekből állt, hanem inkább érthetően elmesélt, logikusan felépített történetekből. Ez a cikk nagyjából három héttel később készült, azonban még mindig emlékszem rá, és arra is, milyen szórakoztató volt. Utóbbit úgy értem, nem unatkoztunk. Egy másodpercig sem. És mielőtt megkérdeznéd, miért nem írtam róla eddig, elárulom: másfél hétig a hatása alatt voltam, aztán meg csak az ihletet vártam, nehogy valami rém unalmas iskolai fogalmazás szülessen. Így majdnem-lezárásként a legeslegőszintébben kijelenthetem, Both Miklós az előadása során a nulladik pillanatban megválaszolta minden kérdésemet, és mire észrevettem a gondolatcsíra jelenlétét, már volt is rá kielégítő magyarázat.
Kérdésekből viszont sosem elég, ezért még a könyvtárban maradt öt percre (amiből végül kilenc lett), hogy egy rövid interjút adjon a Röplapnak. Azaz nekem meg egy barátnőmnek, aki ott maradt a saját kérdése feltevését követően, pedig nem is tagja a csapatnak. De nem bánta meg.
***
Milyen emlékei vannak a Rákócziban töltött évekről?
Biológia tagozatos voltam, nagyon szerettem ide járni. A mi osztályunk egy legendásan rossz osztály volt, de úgy voltunk rosszak, hogy azért szerettek a tanárok. És az első barátságok is itt indultak, mivel először gimnáziumban keveredik olyan közös kalandokba az ember, ami megváltoztatja az életét. Úgyhogy nekem jó élményeim vannak. Csak sajnos az a helyzet, hogy négy tanár van, akik az én időmben is itt tanítottak, Schmidt tanárnő valamint Réfi, Havassy és Garamvölgyi tanár úr, mindenki más eltűnt.
Az osztálytársai közül voltak, akik később együtt gyűjtöttek zenét Önnel?
Nem, de a mai napig megmaradtak a barátságok, rendszeresen tartunk osztálytalálkozót. Az osztályból a többiek más irányba mentek el, azonban elég aktívan tartjuk a kapcsolatot. Messengeren van egy külön csoportunk, ott megy az őrület, még húsz év után is.
A gitáron kívül még milyen hangszereken játszik?
A hegedű és a gitár a két főhangszerem, de énekeltem is a zenekarban, és mellette azért elég sok hangszeren megtanultam. Épp csak annyira, hogy tudjak zenét szerezni rajtuk, azaz nagyjából átlássam, milyen technikák vannak. Ilyen például a dob, a basszusgitár és a zongora.
Ezekben az ukrán falvakban mennyire voltak befogadóak az emberek?
Sokszor egy közösség nem ilyen vagy olyan, hanem attól függ, te milyen vagy. Az alapján fogadnak. Nagyon sok múlik rajtad, hogy amikor odamész, milyenek az emberek. Ha meg tudod őket nyitni, érzik rajtad az érdeklődést és te is érdekes vagy nekik, akkor szeretnek mint látogatót. Ha viszont félnek tőled, vagy megijednek, vagy valami nem stimmel veled, akkor nagyon bezárkóznak, nem is nagyon lehet szóba elegyedni velük.
A mikrofonoktól és a kameráktól nem ijedtek meg?
Ezt sokszor kérdezik. Úgy képzeljétek el, hogy általában nem. Nagyon sok helyen dolgoztam, és volt, ahol nem igazán tudták átlépni ezt a félelmet. De igazság szerint erre megvolt a technikánk, hogyan oldjuk fel őket. Előtte közösen énekeltünk velük, volt, amikor táncoltunk, tehát mi is feloldódtunk, és amikor kialakul ez a bizalom, akkor nem fogja érdekelni őket, hogy odarakunk még egy mikrofont. Nem foglalkoznak vele. Egyébként ha nem csináltuk jól az első részét, az ismerkedést, akkor előfordult, hogy féltek tőle.
És volt, hogy egy dalt többször fel kellett venni?
Hogyne, bár nem jellemző. Nem úgy vettünk fel zenéket, hogy CD-t adjunk ki belőle, tehát hogy tökéletes legyen, hanem kutatás szempontjából. Azt akartuk, hogy felidézzék ezeket a dalokat, de volt, hogy megálltak versszakok között gondolkodni, hogy van tovább. Hagytuk, és akkor folytatták, mi meg később kivágtuk. Mindenféle volt.
Mennyire jellemző, hogy egy faluban két különböző helyszínen ugyanazt a dalt éneklik?
Egy falunak van egy dalkincse, azt általában mindenki ismeri, ezt úgy hívják a tudományban, hogy [itt megkért minket, hogy ezt a hosszú és bonyolult szakkifejezést ne írjuk bele]. Lényegében egy közös tudásuk van, közös történeteket ismernek, mint ti a barátaitokkal. Tudjátok, kivel mi történt, és ez a ti közös tudásotok egy közösségben. Náluk is ez van a dalok esetében, elmész két utcával arrébb, és ott is ismerik ugyanazt a dalt. És ez már egy más kérdés, de kutatás szempontjából érdekes, kik szeretnek együtt énekelni. Van, hogy utcánként elválnak az ilyen közösségek egy faluban.
És a különböző falvakban teljesen más, hogy mit énekelnek?
Nem, ahogy egyre távolabb mész a falutól, úgy egyre jobban változhat, de vannak úgynevezett nemzeti rétegek. Olyan dalok, amelyeket majdhogynem minden faluban ismernek. És ahogy mész lefelé, a lokalitás felé, vannak olyan dalok, amiket csak pár faluban ismernek ott a környéken, és máshol nem találod meg. Úgyhogy minél inkább távolodsz, annál inkább átalakul a dalkincs.
A születés ott mennyire számított boldog vagy szomorú ünnepnek?
Mi ott eléggé természetes módon láttuk ezt a helyzetet. Mondták nekünk az asszonyok, hogy volt olyan, hogy valaki dolgozott kint terhesen, hazament, megszülte, és másnap megint dolgozott, tehát egy egészen más világot képzeljetek el. Egészen másképp viszonyulnak a születéshez és a halálhoz, az emberek hozzá vannak szokva, hogy normál esetben hét-nyolc gyerek is született, és abból szinte biztosan meghaltak páran. Nálunk viszont most már úgy alakult át az orvostudomány, hogy szülünk egy-két, talán három gyereket, és arra nagyon figyelünk, minden szempontból. Az a pár gyerek az érték, és annak próbálunk mindent megadni. Ott nincsenek orvosok, az emberek a maguk módján megoldják a dolgokat, szóval ez tényleg egy nagyon más világ, olyan, mint régen volt.
Időskorában el tudná képzelni, hogy valami hasonló faluba költözik?
Hát nem tudom, hogy mi lesz a fejemben időskoromban. Én most nagyon szeretem a falvakat, de városi ember vagyok és az is maradok, úgy érzem. De a szívem félig azért kint van a falvakban, mert nagyon sokat voltam terepen. Oszcillál az ember, hogy ott van pár hetet, összegyűjt egy csomó dolgot, aztán hazajön a városba és ott feldolgozza. Akkor gondolkodok, akkor itt élek, egyetemen tanítok, intézetet vezetek, itt van az életem központja. Mellette aztán időről időre kimegyünk a terepre, mert nekünk ez a témánk, úgyhogy ilyen értelemben ez mindig a része. Egyébként azt el tudom képzelni, hogy időskoromban majd falun lakjak.
***
Szeretném megköszönni Both Miklósnak a többiek nevében is az előadást és utána ezt a rövid beszélgetést, amelynek köszönhetően pár perc késésben volt miattunk, mivel vissza kellett rohannia a Hagyományok Házába. Mindenesetre a cikk írásakor ismét belegondoltam, milyen nagy dolog, hogy sok teendője mellett ránk szánt néhány órát, úgyhogy tényleg hálásak lehetünk ezért az élményért. Legalábbis számomra mindenképpen egy maradandó élmény volt, jó értelemben.
Lengyel Karola (12.HR)
A Polyphony Projekt weboldalát itt találod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése