Ünnepre készülve – adventi kalendárium

Az adventi naptár ide kattintva elérhető el.

Nálunk járt Both Miklós

  November végén a pályaorientációs hét keretein belül iskolánkba látogatott Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója, aki kalandos életéről tartott előadást. Ha gyorsan akartál információhoz jutni, akkor neked ennyi elég is, én azonban megfogadtam, hogy nem írok unalmas cikket.

  Szóval eljött hozzánk, és az előadás előtti szünetben a médiaterem közelében járkálóknak feltűnhetett, hogy itt egy idegen arc. Mi, akik hamar odaértünk elfoglalni a jó helyeket, csodálkozva súgtunk össze. Ő az! Persze fogalmunk sem volt, kicsoda, épp csak azt tudtuk, hogy kétszer negyvenöt percig kell majd hallgatnunk. Azt hittük, prezentációt hoz, a magyar népi kultúra megőrzésének fontosságát illetően tágítja majd a fejünket, és bizonyára valami érthetetlen okból rajong érte az, aki már ismeri. Mindenesetre nem kellett órára mennünk, és egyelőre ez volt a lényeg.

  Előkerült Réfi tanár úr is, és megkértek minket, hogy jöjjünk előrébb. Csodával határos módon egy emberként toltuk közelebb a padokat az idegenhez és húztuk magunk mögött a székeket. Ez utóbbi iszonyatos zajjal járt, de megérte. Rögtön az elején kiderült, hogy jóval többről lesz szó a Hagyományok Házánál (arról amúgy alig mondott valamit), mivel Réfi tanár úr gitárművészként mutatta be, aki gimis éveiben népzene-feldolgozásokat játszott elektromos gitáron, torzítóval. Na ez már érdekesen hangzott.

  Aztán elkezdett beszélni, először a rákóczis éveiről, aztán áttért a népzene különleges mivoltára. Mesélt az útjáról, hogyan vált zenésszé. Esetében ez nem feltétlenül a zene előállítására vonatkozott, hanem arra a különleges érdeklődésre és elszántságra, amellyel tanulmányozta a számára akkor még ismeretlen zenét. Addig figyelte, amíg meg nem értette, és mire megértette, már szerette. Amit a népzenéről, annak erejéről, összetettségéről és a katarzisról mondott, át tudtam érezni, hiszen ilyesmit más irányzatban én is tapasztaltam már, legfeljebb nem ekkora mértékben. Innentől kezdve még jobban figyeltem minden szavára.

  Idejött egy ember, akire ekkora hatással van a zene. Pontosan milyen zenéről van szó? Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, és egyre kíváncsibbá váltam. A kíváncsiságot csak tovább fokozta, amikor megtudtuk, hogy a rengeteg másik utazása mellett – már profi és igencsak híres zenészként – fél évre Kínába költözött népzenét gyűjteni. Kínába. Népzenét. Ráadásul felívelő karrier mellett!

  Faluról falura járt, kérdezősködött, dalokat vett fel, de emellett jutott ideje kínai operát nézni is, ami egy európai ember számára értelmezhetetlen. Lényegében belecsöppent egy teljesen más kultúrába, ahol a helyieknek más okoz katarzist. Ez eléggé felkeltette az érdeklődésemet, de aztán Réfi tanár úr megjegyezte, hogy a neten elég silány pekingi operákat lehet találni, úgyhogy aki szeretné ezt a saját bőrén megtapasztalni, elkezdhet gyűjteni a repülőjegyre.

  Ott egyébként megtapasztalta, milyen érzés teljesen idegennek lenni, hiszen Magyarországon már zenészként ismerték. Az előadáson is többnyire a zenéről volt szó, de azért megemlítette, milyen nagy dolog volt számára fotósként bemutatkozni, mivel a zenélés és a filozófia mellett a fotózás is érdekli. (Ezt sem fogod megtudni a Wikipédiáról…)

   Egy apró megjegyzés mindenkinek, akiben felmerült a kérdés: Kínában mindig vele tartott egy ember, aki tudott angolul, így a helyiekkel való kommunikáció sem okozott problémát.

  Szóba került még az a különös világ, ahol a zenehallgatáshoz zenélni kell, és szinte a bőrünkön éreztük, mit jelent a szájról szájra terjedés fogalma: ha leírták, mozdulatlanná dermedt. Both Miklós éppen ezt az élő, folyton alakuló, mégis állandó világot fedezte fel, aznap pedig mutatta be nekünk. A dalok megtartották régi formájuk egy részét, miközben ezernyi stílus elemei keveredtek az eredeti dallamokba, mintha egy láthatatlan szitán akadna fent az érték. Egy olyan szitán, amelyet maguk az emberek alkotnak. Ő ezt a viccmeséléshez hasonlította.

  Szünetben megbeszéltük, kire hogyan hatott az előadás első fele. Őszintén szólva hatni mindenkire hatott, a barátaimra kivétel nélkül pozitívan. Másokkal nem beszélgettem, de feltételezésem szerint ők is hasonlóan voltak vele. Leginkább azon lepődtünk meg, hogy valaki prezentáció vagy bármi más segédeszköz nélkül egy tanórán keresztül lekötötte egy csomó diák figyelmét, pedig többnyire az életéről és a népzenegyűjtésről beszélt. Azonban olyan volt, mintha egy másik galaxisba tett látogatásáról számolt volna be üzleti – vagy bármilyen – titkokkal fűszerezve. Akkor sem hallgattuk volna nagyobb odaadással. Az egyik barátom úgy fogalmazott, hogy tőle nagyon (tényleg nagyon) messze áll a népzene és ez a fajta kultúra, na de erre kíváncsi lenne még. Szerencsénkre jött a következő óra, vele együtt pedig az előadás folytatása.

  Ez már teljes egészében arról szólt, mit csinált nyolc évig Ukrajnában. Kezdetben inspirálódni ment ki, aztán felfedezte, milyen különleges tudással rendelkeznek az ottani emberek. Ugyanis számunkra minden hangjában idegen, döbbenetesen összetett dalokat énekelnek több szólamban, igencsak energikusan. Az előadáson bemutatott pár videónál azt éreztem, hiába hallom ugyanazt a pár sort szinte századszor, nem unalmas. Minden egyes alkalommal lehetett benne találni egy csomó újdonságot, amit eddig nem vettem észre, és ha épp nem találtam, akkor is bőven volt mire odafigyelni. Olyan zene ez, amit a hétköznapokban biztosan nem fogsz hallani, egy tőlünk teljesen idegen kultúra része. És még csak nem is Kínáról van szó, Ukrajnába bárki átvonatozhat körülnézni. Az első benyomásomat úgy tudnám megfogalmazni, hogy még így, felvételen keresztül is leénekelték a fejemet a helyéről. De tényleg, az egész egy kulturális tornádóra hasonlított, amelynek köszönhetően ezt a második órát egy katarzisként éltem meg (és még csak egy görög drámát sem kellett végigolvasnom hozzá).

  Rám a legnagyobb hatással egy siratódal volt, amit házasságkötéskor énekeltek, mivel akkor a család elveszíti a lányát. A néhány faluval arrébb történő költözés abban a világban olyan, mintha a Föld másik felére mennél: nem biztos, hogy találkozol még valaha a szüleiddel. Maga a dal hosszú volt és gyönyörű, szinte azonnal magával ragadott, azonban a neten nem találtam meg.

  Ezen az oldalon jelenleg 1876 felvételt találsz, és azért linkelem be most (is), hogy a cikk további részét zenei aláfestéssel olvashasd el. Mellékesen megjegyezném, hogy itt kedvedre kapcsolgathatod ki és be a szólamokat egy dalnál. El lehet szórakozni vele néhány óráig, de most térjünk vissza az eredeti témánkhoz.

 A falvakban tett látogatások során a lehető legtöbb dalt összegyűjtötték, mellette viszont végigkérdezték az ünnepeket és a szokásokat, valamint megfigyelték a helyi táncokat is. Többnyire tudományos oldalról közelítik meg a dolgot (azaz minden létező adathalmazt kielemeznek), de szerencsénkre maga az előadás nem szakkifejezésekből állt, hanem inkább érthetően elmesélt, logikusan felépített történetekből. Ez a cikk nagyjából három héttel később készült, azonban még mindig emlékszem rá, és arra is, milyen szórakoztató volt. Utóbbit úgy értem, nem unatkoztunk. Egy másodpercig sem. És mielőtt megkérdeznéd, miért nem írtam róla eddig, elárulom: másfél hétig a hatása alatt voltam, aztán meg csak az ihletet vártam, nehogy valami rém unalmas iskolai fogalmazás szülessen. Így majdnem-lezárásként a legeslegőszintébben kijelenthetem, Both Miklós az előadása során a nulladik pillanatban megválaszolta minden kérdésemet, és mire észrevettem a gondolatcsíra jelenlétét, már volt is rá kielégítő magyarázat.

  Kérdésekből viszont sosem elég, ezért még a könyvtárban maradt öt percre (amiből végül kilenc lett), hogy egy rövid interjút adjon a Röplapnak. Azaz nekem meg egy barátnőmnek, aki ott maradt a saját kérdése feltevését követően, pedig nem is tagja a csapatnak. De nem bánta meg.

***

  Milyen emlékei vannak a Rákócziban töltött évekről?

  Biológia tagozatos voltam, nagyon szerettem ide járni. A mi osztályunk egy legendásan rossz osztály volt, de úgy voltunk rosszak, hogy azért szerettek a tanárok. És az első barátságok is itt indultak, mivel először gimnáziumban keveredik olyan közös kalandokba az ember, ami megváltoztatja az életét. Úgyhogy nekem jó élményeim vannak. Csak sajnos az a helyzet, hogy négy tanár van, akik az én időmben is itt tanítottak, Schmidt tanárnő valamint Réfi, Havassy és Garamvölgyi tanár úr, mindenki más eltűnt.

  Az osztálytársai közül voltak, akik később együtt gyűjtöttek zenét Önnel?

  Nem, de a mai napig megmaradtak a barátságok, rendszeresen tartunk osztálytalálkozót. Az osztályból a többiek más irányba mentek el, azonban elég aktívan tartjuk a kapcsolatot. Messengeren van egy külön csoportunk, ott megy az őrület, még húsz év után is.

  A gitáron kívül még milyen hangszereken játszik?

  A hegedű és a gitár a két főhangszerem, de énekeltem is a zenekarban, és mellette azért elég sok hangszeren megtanultam. Épp csak annyira, hogy tudjak zenét szerezni rajtuk, azaz nagyjából átlássam, milyen technikák vannak. Ilyen például a dob, a basszusgitár és a zongora.

  Ezekben az ukrán falvakban mennyire voltak befogadóak az emberek?

  Sokszor egy közösség nem ilyen vagy olyan, hanem attól függ, te milyen vagy. Az alapján fogadnak. Nagyon sok múlik rajtad, hogy amikor odamész, milyenek az emberek. Ha meg tudod őket nyitni, érzik rajtad az érdeklődést és te is érdekes vagy nekik, akkor szeretnek mint látogatót. Ha viszont félnek tőled, vagy megijednek, vagy valami nem stimmel veled, akkor nagyon bezárkóznak, nem is nagyon lehet szóba elegyedni velük.

  A mikrofonoktól és a kameráktól nem ijedtek meg?

  Ezt sokszor kérdezik. Úgy képzeljétek el, hogy általában nem. Nagyon sok helyen dolgoztam, és volt, ahol nem igazán tudták átlépni ezt a félelmet. De igazság szerint erre megvolt a technikánk, hogyan oldjuk fel őket. Előtte közösen énekeltünk velük, volt, amikor táncoltunk, tehát mi is feloldódtunk, és amikor kialakul ez a bizalom, akkor nem fogja érdekelni őket, hogy odarakunk még egy mikrofont. Nem foglalkoznak vele. Egyébként ha nem csináltuk jól az első részét, az ismerkedést, akkor előfordult, hogy féltek tőle.

  És volt, hogy egy dalt többször fel kellett venni?

  Hogyne, bár nem jellemző. Nem úgy vettünk fel zenéket, hogy CD-t adjunk ki belőle, tehát hogy tökéletes legyen, hanem kutatás szempontjából. Azt akartuk, hogy felidézzék ezeket a dalokat, de volt, hogy megálltak versszakok között gondolkodni, hogy van tovább. Hagytuk, és akkor folytatták, mi meg később kivágtuk. Mindenféle volt.

  Mennyire jellemző, hogy egy faluban két különböző helyszínen ugyanazt a dalt éneklik?

  Egy falunak van egy dalkincse, azt általában mindenki ismeri, ezt úgy hívják a tudományban, hogy [itt megkért minket, hogy ezt a hosszú és bonyolult szakkifejezést ne írjuk bele]. Lényegében egy közös tudásuk van, közös történeteket ismernek, mint ti a barátaitokkal. Tudjátok, kivel mi történt, és ez a ti közös tudásotok egy közösségben. Náluk is ez van a dalok esetében, elmész két utcával arrébb, és ott is ismerik ugyanazt a dalt. És ez már egy más kérdés, de kutatás szempontjából érdekes, kik szeretnek együtt énekelni. Van, hogy utcánként elválnak az ilyen közösségek egy faluban.

  És a különböző falvakban teljesen más, hogy mit énekelnek?

 Nem, ahogy egyre távolabb mész a falutól, úgy egyre jobban változhat, de vannak úgynevezett nemzeti rétegek. Olyan dalok, amelyeket majdhogynem minden faluban ismernek. És ahogy mész lefelé, a lokalitás felé, vannak olyan dalok, amiket csak pár faluban ismernek ott a környéken, és máshol nem találod meg. Úgyhogy minél inkább távolodsz, annál inkább átalakul a dalkincs.

  A születés ott mennyire számított boldog vagy szomorú ünnepnek?

  Mi ott eléggé természetes módon láttuk ezt a helyzetet. Mondták nekünk az asszonyok, hogy volt olyan, hogy valaki dolgozott kint terhesen, hazament, megszülte, és másnap megint dolgozott, tehát egy egészen más világot képzeljetek el. Egészen másképp viszonyulnak a születéshez és a halálhoz, az emberek hozzá vannak szokva, hogy normál esetben hét-nyolc gyerek is született, és abból szinte biztosan meghaltak páran. Nálunk viszont most már úgy alakult át az orvostudomány, hogy szülünk egy-két, talán három gyereket, és arra nagyon figyelünk, minden szempontból. Az a pár gyerek az érték, és annak próbálunk mindent megadni. Ott nincsenek orvosok, az emberek a maguk módján megoldják a dolgokat, szóval ez tényleg egy nagyon más világ, olyan, mint régen volt.

  Időskorában el tudná képzelni, hogy valami hasonló faluba költözik?

  Hát nem tudom, hogy mi lesz a fejemben időskoromban. Én most nagyon szeretem a falvakat, de városi ember vagyok és az is maradok, úgy érzem. De a szívem félig azért kint van a falvakban, mert nagyon sokat voltam terepen. Oszcillál az ember, hogy ott van pár hetet, összegyűjt egy csomó dolgot, aztán hazajön a városba és ott feldolgozza. Akkor gondolkodok, akkor itt élek, egyetemen tanítok, intézetet vezetek, itt van az életem központja. Mellette aztán időről időre kimegyünk a terepre, mert nekünk ez a témánk, úgyhogy ilyen értelemben ez mindig a része. Egyébként azt el tudom képzelni, hogy időskoromban majd falun lakjak.

***

  Szeretném megköszönni Both Miklósnak a többiek nevében is az előadást és utána ezt a rövid beszélgetést, amelynek köszönhetően pár perc késésben volt miattunk, mivel vissza kellett rohannia a Hagyományok Házába. Mindenesetre a cikk írásakor ismét belegondoltam, milyen nagy dolog, hogy sok teendője mellett ránk szánt néhány órát, úgyhogy tényleg hálásak lehetünk ezért az élményért. Legalábbis számomra mindenképpen egy maradandó élmény volt, jó értelemben.

  Lengyel Karola (12.HR)

  A Polyphony Projekt weboldalát itt találod.

A tolerancia nemzetközi napja

  November 16-án rendhagyó iskolai nap volt a gimiben. Ezen a szerdán számos különleges iskolai program futott párhuzamosan, ezekről itt olvashatsz bővebben.

  November 16-a a tolerancia nemzetközi napja, amióta az ENSZ az UNESCO kezdeményezésére határozatot hozott erről (valamikor a kilencvenes években), és iskolánk, a Rákóczi tagja az UNESCO Társult Iskolák Hálózatának.

  Kutatást végeztünk a programokon résztvevők körében, és következzenek az ő visszajelzéseik a tolerancia napi programokról (meg persze maguk a programok):

  Galambos Anna és Gyurkovics Kornél rákóczis UNICEF Fiatal Nagykövetek (10.T) a 7.Ny és a 7.HR osztályokban tartottak előadást a tevékenységükről. 

  A hetedikesek ilyen visszajelzéseket adtak: 

• Nagyon tetszett, és szerintem hasznos volt.
• Sokunknak felkeltette az érdeklődését.
• Szerintem nagyon szép ügyért dolgozik ez a szervezet.
• Nekem is nagyon tetszett az előadás, egyáltalán nem volt unalmas, mert érdekes a téma. Sok mindent megtudtam belőle, ráadásul rögtön felkapja a fejét az ember, ha nem mondjuk az energiáról tartanak neki előadást, hanem valami olyan témáról, ami érdekelheti, talán hasznát is veheti és foglalkoztathatja.

  A 10.B és a 10.C osztály Nsosso Espérance-nak, az Afrikáért Alapítvány munkatársának az előadását hallgatta meg. Szenegáli zenészekkel énekeltek és zenéltek közösen, és láthatóan nagyon élvezték mindannyian a programot.

  A 9.HR az UNICEF Ébresztő-óra foglalkozásán vett részt, és így jeleztek erről vissza:

• Kiderült számomra, hogy vannak jogaink.
• Tetszett, hogy így rendszerezve megismerhettem a gyerekjogokat.
• Sok olyan jogról beszéltünk ma, amit nem is tudtam eddig.
• Ma kiderült számomra, hogy nem mindig a büntetés a megoldás.
• Jól éreztem magamat.

  A 9.NY osztály diákjai az ArtMan Egyesület művészeti érzékenyítő foglalkozásán tapasztalhatták meg a fogyatékkal élő emberek mindennapjait. Kezdetben fura volt nekik a helyzet, de a visszajelzéseik alapján nagyon sokat tanultak arról, hogy egy vak ember miként tapasztalja meg a valóságot.

 Semjén Vértes vitakörén a diákok a vallási toleranciáról és a társadalmi szerepekről beszélgettek/vitáztak 90 percen keresztül.

  A tolerancia, UNESCO, Fenntarthatóság témakörét átfogó Kahooton 14 különböző osztály csapata mérte össze a tudását. A csapatok az aulában vetélkedtek egymással, és a győztes a 12.HR párosa lett.

  A Tolerancia napról készült képek itt láthatóak.

Heti keresztrejtvény #7

Az e heti keresztrejtvényt itt találjátok.

Jó szórakozást!

Esély sportnap a Rákócziban

  Az elmúlt hétvégén ismét a Rákóczi adott otthont a II. kerületi Esély Sportnapnak. Ez egy olyan rendezvény, amely a fogyatékossággal élők társadalmi integrációját segíti elő. A sportnap célja többek között az volt, hogy erősítse az elfogadó hozzáállást, és hogy lehetőséget adjon a résztvevőknek egymás különbözőségeinek az elismerésére. A kerület több iskolájának a diákjai is jelen voltak a rendezvényen, és lehetőségük adódott számos különleges sportág kipróbálására. A résztvevők vegyes, közösen ép és sérült emberekből álló csapatokat alkotva sportoltak (egyben játszottak). A vak ping-pong, az ülő röplabda, a csörgőlabda, a kerekesszékes akadálypálya vagy a boccia bizony komoly kihívást jelentettek mindenki számára. A sportnapon a kerület polgármestere is megjelent, ő adta át a szimbolikus verseny győztes csapatának a díjait is. Gratulálunk valamennyi résztvevőnek, külön kiemelve a 9.A osztály diákjait, Káposztás Leát, Achucarro Vivient, David Noát és Kolthay-Kauzler Mónikát, a győztes csapat rákóczis tagjait, akik Vámos Krisztina tanárnővel készültek fel a versenyre.

  Az eseményről a Budai Polgár is beszámolt, amelyet itt olvashattok (16.oldal).

Beszámoló a paksi atomerőműben tett látogatásról

  A tizenegyedikes és tizenkettedikes diákoknak minden évben lehetősége nyílik, hogy a fizikatanárok szervezésében eljuthassanak a paksi atomerőműbe. Idén én is ezen diákok között voltam. A jelentkezési lista mindig hamar megtelik, és az erőműbe csak korlátozott létszámban engednek be látogatókat, így idén is csak a korán jelentkezők fértek be a keretbe. November 15-én a kétórás utat bérelt busszal tettük meg. Háromféle programon vettünk részt, kis szünetekkel közöttük. Először a hulladékkezelésről tartottak nekünk interaktív bemutatót, majd a látogatóközpontban vezettek körbe minket. Természetesen érdekesek voltak az előadások, de mégis a legizgalmasabb az üzemi terület és a reaktor megtekintése volt. Itt is vezetővel sétáltunk körbe. Kifejezetten tetszett, hogy az előadásoknak hála, tudtam, mit látok odabent, és megértettem, hogyan működnek ezek a berendezések. Ilyen széleskörű látogatásra ritkán van lehetőség a szigorú ellenőrzések miatt, így érdemes az iskolával elmenni.

  Révész Enikő (11.T)

Heti keresztrejtvény #6

Az e heti keresztrejtvényt itt találjátok.

Jó szórakozást!

Cserediák voltam Franciaországban

  Az egy hét nagyon gyorsan elment. A megérkezés napján, pénteken még azt számolgattam, hány nap van vissza a hazatérésig, mert nagyon furcsa (és elsőre kellemetlen) volt egy idegen családnál, idegen országban megszállni egy kisvárosban, ahol nincs túl sok kilátásod a „menekülésre”, mert nincs ott semmi, de ha 10 kilométeres körzetben mégis akadna valami, mindenhová autóval kéne menni.

  Aztán szombaton már kellemesebben érzed magad, és nem akarsz elmenekülni a családtól, vasárnapra pedig egészen ráérzel a franciára, esetleg az angolra, és nagyon kellemessé válik a vendéglátóiddal folytatott beszélgetés. A hét elejére úgy érzed, mintha már hónapok óta ott élnél velük, és kezded magad családtagnak érezni. A hét közepe a csúcspont, mert még nem fenyeget a hazamenetel, de már otthon vagy a vendéglátóidnál és aktívan részt veszel a családi életben, már-már családtagnak titulálhatod magad. A hét vége, tehát a csütörtök és péntek telt a legdepisebben, mert halálosan gyorsan közeledett a hazatérés pillanata. Péntek reggel már eltemettem a napot, és miután hazarepültünk, a szüleim egy lelkesen mesélő gyermek helyett egy összeroskadt, megfáradt utazót láttak viszont.

  Az odautazás napján már nem mentünk iskolába, a repülőnk 12:35-kor indult, a reptéri találkozó így 10:35-kor volt. A csomagok mérete miatt szerencsére nem kellett aggódnunk, feladhattuk őket, de a méret függvényében fel is vihettük a gépre a bőröndünket. Hamar odaértünk, a leszálláshoz közeledve megpillantottuk felülről Nizzát és a tengert. A látvány kicsit Horvátországra emlékeztetett. Feltűnt, hogy a fű ki van égve, még nem épült föl a nyári szárazságból. Meglepetésemre reggelente viszont hideg volt.

  Az iskolabuszra felszállva megkezdtük a körülbelül 1,5 órás buszutat az iskolához, közben pedig a tájat csodáltuk a tengerrel, pálmafákkal, a mediterrán építészeti stílusú házakkal, és ahogy közeledtünk úticélunkhoz, egyre több szőlőültetvény vált láthatóvá.

  A busz letett minket a parkolóban, onnan pedig felsétáltunk az iskolához, ami egy teljesen átlagos épület volt nagy udvarral és több különálló épülettel, így amikor már később a suliban voltunk, óráról órára az udvaron keresztül közlekedtünk.

  A találkozó a franciákkal az ebédlőben volt, és egy prezentáció ismertette a heti programot, aztán egy közös ebéd után mindenki hazament a fogadó diákjával. Legtöbben 15-20 percre laktak a sulitól és iskolabusszal közlekedtek, ami a suli parkolójából indult, és csak a diákoknak volt ingyenes, mi pedig tartózkodásunk idejére egy nyilatkozatot kaptunk iskolai pecséttel, miszerint mi is ingyenesen használhatjuk a buszt. Engem kocsival vittek haza. Az út így 35 perc volt, ami busszal 1 óra reggel és délután is.

Saint-Tropez (saját fotó)

  A családhoz utazás stresszesen telt, legalábbis számomra, mivel kezdett tudatosulni bennem, hogy az egész hétvégét vendéglátóimmal kell töltenem, ami eleinte nagyon rosszul érintett, viszont ahogy megérkeztünk, nagyon otthonos ház fogadott, ez pedig jelentősen enyhített kétségbeesésemen. Többször is megkértek, hogy meséljek, milyen Magyarországon az élet, sőt mondták, hogy beszéljek magyarul nekik egy kicsit, de még magyar népzenét is szerettek volna hallani.

  Hétvégén sokunkat elvittek Saint-Maxime-ba, onnan pedig Saint-Tropez-ba. Mi is oda mentünk szombaton. Az odafele vezető úton rengeteg kanyar volt, amitől egyébként rosszul is lettem, olyannyira, hogy meg kellett állnunk egy gyógyszertárnál venni nekem valamit. Onnantól kezdve már minden simán ment. Saint-Maxime engem építészetileg egy olasz kisvárosra emlékeztetett leginkább, rendkívül hangulatos volt a sok kávézóval és pékséggel. Bioszosként pedig meg kell említenem, hogy olyan növények voltak ott, amiket még soha nem láttam, és gyakran megálltam egy-egy számomra érdekesnek tűnő egyed mellett, ennek pedig a vendéglátóim csodájára jártak, nem értették, miért vagyok úgy oda.

  Áthajóztunk Saint-Tropez-ba, ahol egy öreg vagy kopott autót sem láttunk, Mercedes, BMW, Rolls Royce, Porsche és Tesla volt az átlagos autómárka. A városka nagyon hangulatos a kis utcáival, színes házaival és a kikötővel. Megkóstolhattam a „tropézienne” fajta sütit, ami kicsit olyan, mint egy szendvics: piskótalapok, közöttük pedig krém vagy még valami más van, például gyümölcs.

  Vasárnap elmentünk moziba, ami természetesen franciául és felirat nélkül volt, így csak korlátozott mennyiséget értettem a filmből, ami mindennek ellenére még így is nagyon tetszett a hangulata miatt, egy francia komédia volt. Sok ember volt a teremben, főleg idősek, akik hangosan nevettek a vicceken, amikből én nem sokat értettem.

  Este pedig volt szerencsém franciául társasjátékozni a családdal. Az első kör abból állt, hogy mindig elrontottam valahol a szerepem és a végén senki nem értette, miért nem úgy jött ki a játék, ahogy kellett volna, de a lényeg, hogy nagyszerűen szórakoztunk. A hétvégén elég jól összeismerkedtem a családdal, rendkívül megkedveltük egymást.

monaco-i látkép (saját fotó)

  Annak ellenére, hogy a hétvége nagyon jól telt, a hétfőt azért mégiscsak nagyon vártam, hogy újra találkozzak az osztálytársammal és a tanárnővel. 35 perc autózás után megérkeztünk a parkolóba. A hétfői úti cél Monaco volt, ahova több mint 2 óra alatt jutottunk el. Az autópályáról egy hegyi útra tértünk le, ahonnan teljes egészében láthattuk Monaco-t a szinte már felhőkarcolóknak mondható irodaházaival és a tengerrel. Az út a városhoz közeledve egyre keskenyebb és kanyargósabb lett, a buszvezetőnk a végén alig tudta bevenni a kanyarokat, és már egészen bent voltunk a városban, amikor egy szűk, éles kanyarnál végleg elakadtunk. Leszálltunk, és a maradék utat sétálva tettük meg a kaszinóhoz, ahol csináltunk egy csoportképet, majd siettünk a várba az őrségváltásra, amit a csoport egyik fele sikeresen lekésett. Átvágtunk a kikötőn, ahol robosztus luxusyachtok várakoztak a következő nyári szezonra. A várhoz vezető út emlékeztetett a Gellért-hegyi ösvényekhez, a növények itt is nagyon érdekesek voltak. Mire megérkeztünk, még pont láttunk valamennyit a katonákból.

  Ezután az iskola által finanszírozott ebéd következett, amit a városra nyíló kilátás mellett ettünk meg. Utána kaptunk egy kis szabadidőt, hogy körülnézzünk, a találkozó pedig a „Musée Océanographique de Monaco”-nál volt. Ott megint kaptunk időt, hogy megnézzük a halakat, majd végül az iskolabusszal hazamentünk Lorgues-ba, ahonnan rám még 1 óra buszozás várt.

  Kedden iskolába mentünk. A francia gyerekek nem egy osztályba jártak, ahogyan egyébként mi sem, és mivel egy francia suliban választhatók a tagozatok (ha például művészeteket választ valaki, nincs matekórája), nem is közös órákra jártunk a többiekkel. Habár a sulinak az lett volna a lényege, hogy beüljünk a többiekkel közösen az órákra, mi azért megtehettük, hogy nem veszünk részt mindegyiken, de persze az iskola területén kellett maradnunk. Az én cserediákom fizika-matek, tehát reál tagozatos volt, ezért aznap első órában volt egy biológiája, ahol a micellákról és a fotoszintézisről tanultak. Nyomtatott tankönyvük egyáltalán nem volt (vagy csak digitális formában), feladatlapokat kaptak a tanároktól. Az osztályterem hasonló felszereltségű volt, mint itt a Rákócziban: kivetítő, tanári számítógép. A tanár a táblára csak akkor írt, ha valamit szemléltetni akart, például matekórán, vagy ha számolás volt kémián, egyébként mindenki magának jegyzetelt, tehát a szisztéma nagyon hasonló, mint nálunk. A suli építészetileg nem volt olyan szép és modern, mint a Rákóczi, de a célnak tökéletesen megfelelt. Biológiaóra után projektmunkát kezdtünk el, aminek csütörtökre kellett készen lennie.

  A prezentáció keretein belül be kellett mutatnunk a magyar oktatási rendszert és a Rákóczit. A projektmunka után visszamehettünk az órákra. Az én cserediákomnak dupla matek, aztán dupla fizika következett. Az első matekra beültem, de mivel semmit sem értettem (deriválás franciául), inkább elmentem a könyvtárba, ahol egy képregényt olvasgattam. Ötkor, az órák végeztével, mindenki hazamehetett. Elsőre kicsit brutálisan hangozhat, hogy ilyen későn végeznek, de valójában viszonylag jól van megoldva a napjuk: az órák 55 percesek és csak 5 perc szünetük van, viszont az ebédszünet mindenkinek 12-től 13 óráig tart. Sokkal kevesebbet kell tanulniuk suli után otthon, mint nekünk, a cserediákom azt mondta, ő mindössze egy órát tanul naponta, és az elég is. Cserébe az egyetem állítólag hatalmas váltás nekik, mert ott hirtelen sokkal többet kell tanulniuk majd.

Saint-Croix tó és kanyon (saját fotó)

  Szerdán megint kirándulni mentünk. Utunk először egy kis faluba vezetett, ami egy hegy lábánál helyezkedett el, és az út oda rendkívül kanyargós volt. De már nem fogott ki rajtam, mert nálam volt a gyógyszerem! Tipikus hegyi falu hangulata volt. A települést kettészelő patak zúgásán kívül néma csend volt az egész helyen a turistaszezon vége miatt. Sok szuvenírbolt volt, a kis forgalom ellenére is nyitva álltak. Szűk utcákból, öreg, két- vagy háromemeletes mediterrán stílusú házakból állt a falu. Többünk nem járt már napok óta bolt közelében, így az ottani vegyesboltot lerohantuk. Utána bejártuk a várost és élveztük a hegyeket, majd visszatértünk a buszhoz a megbeszélt időpontra. Onnan a Saint-Croix tóhoz mentünk, ami egy kanyonnál volt. A tó a francia gyerekek legnagyobb elkeseredettségére eléggé ki volt száradva, a part sáros volt, a víz pedig barna. Aggasztó volt látni a globális felmelegedés okozta kárt. A parkolóban kiosztották az aznapi ebédünket, amit a parton, a tájat nézve fogyasztottunk el. Ott is nagy csönd volt, csak a távolban nevetgélő, beszélgető társainkat lehetett hallani. A távoli hegyek magányosak voltak, környezetünk pedig mozdulatlan, egy-két szellőt kivéve. Szabadidőnk végéhez közeledve bejártuk még egyszer a partot. Néhányan a csoportból csobbantak egyet a tóban, biztos nem volt valami meleg az a víz. A következő úticél egy vízesés volt, ahová a parkolóból 10 percet kellett sétálni, és a mozgalmas nap után fáradtan bámultuk az amúgy kristálytiszta, kék vizet. Visszatámolyogtunk a buszhoz, és szerencsére már nem mentünk sehová, csak egyenesen haza, mindenki fáradtnak látszott.

  Csütörtökön már azzal a tudattal keltem föl, hogy holnap hazatérünk, és ez nem kis csalódottsággal töltött el. Aznap megint suliba mentünk. Az első óra nekem kémia volt, és már azon megdöbbentem, hogy a diákok fehér köpenyeket vettek fel a kísérletezés miatt. Miután rákérdeztem, kiderült, hogy minden órán kísérleteznek, és ennek eredményéből vonnak le következtetést, tehát azért ők is számolnak. Páronként volt egy-egy tálca, amin lombikok, mérőedények sorakoztak a vegyi anyagokkal. Ha egy tanuló elrontotta a kísérletet, egy erre a célra előkészített kannába kellett öntenie a folyadékot, ezután újrakezdhette a folyamatot. Az iskola biztosított védőszemüveget és kesztyűt a tanulók számára, a felszerelés magas színvonala engem eléggé meglepett. A kémiatanár jó fejnek tűnt, megkérdezte a nevünket (amit végül nem ejtett ki), és ahogy haladtunk előre az órával, megkérdezte, értünk-e valamit belőle. Természetesen én nem értettem, ezért nem volt kedvem a második órára is maradni. Ismét elmentem a könyvtárba, ahol megláttam egy végzős diákot, akivel szerdán jót beszélgettem.

  Elbúcsúztam tőle, majd csatlakoztam az egyik magyar diákhoz utolsó iskolai körútján. Mikor vége lett az órának, még egy kicsit beszélgettem a cserediákom osztályával, aztán elmentünk a projektmunka helyszínére, hogy befejezzük azt. Nekem beszélő szerep jutott, így az egyik francia diákkal készültünk az előadásunkra, majd miután ez megvolt, elmentünk ebédelni. 13 órától kezdődött a kiselőadásunk, amit kétszer adtunk elő annak érdekében, hogy minél többen meg tudják hallgatni. Elég jól sikerült, és a nap folyamán többen is megkérdezték, hogy mi vagyunk-e a magyar diákok. Hírnévre tettünk szert!

  Ezután városnézés következett Lorgues-ban. A találkozónk egy kávézóhoz volt megbeszélve, ahol mindenki kért egy kávét, sütit, ezzel váratlanul nagy forgalmat hozva a tulajnak. Órákig képes lettem volna ott ücsörögni, de végül vissza kellett mennünk a sulihoz, mert hamarosan vége volt az óráknak, és ment a busza mindenkinek.

  Végül elérkezett a péntek... Erőtlenül keltem föl, jó korán, hogy legyen időm összepakolni. A parkolóban mindenki búcsúzkodott vendéglátóitól, én is ezt tettem. Miután sikerült elszakadnunk a családoktól, megkezdtük utunkat vissza Nizzába. Az aznapi program ottani városnézés volt.

Nice: óváros (saját fotó)

  Végigmentünk busszal a parton, majd egy adandó alkalommal leszálltunk és kaptunk egy rakat szabadidőt városnézésre. Mi szétszéledtünk, alaposan bejártunk minden kis utcát, szuvenír- és könyvesboltot, ami akadt a városban. Utcazene szólt a főtéren, ami elválasztotta az óvárost a „polgári Nizzától”. Az olasz hangulatú, hentesekkel és halárusokkal teli, szűk utcákkal és sikátorokkal behálózott, kávéházi hangulatú óvárosból hirtelen ötemeletes házakkal beépített, designer boltokkal megtömött, széles, fényes utcákkal, luxushotelekkel és turistákkal elárasztott, nyüzsgő tengerpart lett. A séta végére érve megismertük a kétarcú Nizzát. Idilli volt a délutáni napsütésben sétálni, megfeledkezni a közelgő hazatérésről és a vele járó sok gondról. Mi az utolsó pillanatban vettünk magunknak valamiféle ebédet. Míg a többiekre vártunk, ettünk, és közben megtárgyaltuk, kinek milyen dolgozata lesz otthon, milyen tantárgyakból kell majd készülnie. Hosszas várakozás után végre felszálltunk a buszra, ami elvitt minket a reptérre, bár nehéz dolga volt a vezetőnek most is, mivel Nizzának sem voltak széles utcái. Ezért értünk oda a reptérre a gép indulása előtt mindössze egy órával. A gép lekésése nem fenyegetett ugyan, de azért sietnünk kellett. A csomagokat villámgyorsan feladtuk, majd átverekedtük magunkat az ellenőrzésen, és végül a beszállásnál vártuk egymást, ki itt, ki ott volt, ami jelentősen megnehezítette a tanárnő dolgát.

  Végül mindenki sikeresen megérkezett, és mivel szerencsére priority jogunk voltunk, hamar fent voltunk a gépen. Felszállásnál vetettünk egy utolsó pillantást Nizzára és a tengerre, majd 1 óra 40 perc visszarázódás következett.

  A kiszállást követően sokat, nagyjából 20 percet kellett várnunk a bőröndökre. Ahogy jöttek a cuccaink, úgy fogytunk mi is, mindenki hazament.

  Furcsa volt, hogy a ruháim illata még sokáig őrizte vendéglátóim lakásáét, és ahogy otthon kipakoltam, a szobám is átvette ezt a másik „otthon-szagot”, ami csak napokkal később szűnt meg.

  Nehéz volt újra suliba menni, a szombati tanítási nap nem sokat segített a pótolnivalók feldolgozásában sem. Mindössze egy napom volt készülni, ami miatt nem egy rossz jegyet zsebeltem be, de kétség sem fér hozzá, hogy nagyon megérte az utazás.

   A visszatérés után még egy-két hétig nehéz volt visszaállni, számomra olyan volt, mintha hónapokig lettem volna távol. Nagyon élveztem az ott – és velük – töltött időt, kinyílt egy kicsit a világ azzal, hogy nem csak várost néztünk és kirándultunk a hét folyamán, de iskolába is jártunk a diákokkal, ami egy hatalmas élmény volt. Megismerkedtem néhány emberrel, és jó kapcsolatot ápoltam a vendéglátóimmal, ami sokat segített az utazás élvezésében. Leginkább egy vakációra hasonlított: megfeledkeztem mindenfajta iskolai kötelezettségemről, és úgy általában a gondjaimról. Gyakoroltam a nyelvet (az angolt is). Míg a hét elején nehezemre esett megérteni a francia beszédet, tartózkodásom végére már egyre többet értettem abból, amit mondanak.

  Összességében nagyon jól éreztem magam, szívesen megismételném, és hálás vagyok, amiért mehettem.

  Bori