Cserediák voltam Franciaországban

  Az egy hét nagyon gyorsan elment. A megérkezés napján, pénteken még azt számolgattam, hány nap van vissza a hazatérésig, mert nagyon furcsa (és elsőre kellemetlen) volt egy idegen családnál, idegen országban megszállni egy kisvárosban, ahol nincs túl sok kilátásod a „menekülésre”, mert nincs ott semmi, de ha 10 kilométeres körzetben mégis akadna valami, mindenhová autóval kéne menni.

  Aztán szombaton már kellemesebben érzed magad, és nem akarsz elmenekülni a családtól, vasárnapra pedig egészen ráérzel a franciára, esetleg az angolra, és nagyon kellemessé válik a vendéglátóiddal folytatott beszélgetés. A hét elejére úgy érzed, mintha már hónapok óta ott élnél velük, és kezded magad családtagnak érezni. A hét közepe a csúcspont, mert még nem fenyeget a hazamenetel, de már otthon vagy a vendéglátóidnál és aktívan részt veszel a családi életben, már-már családtagnak titulálhatod magad. A hét vége, tehát a csütörtök és péntek telt a legdepisebben, mert halálosan gyorsan közeledett a hazatérés pillanata. Péntek reggel már eltemettem a napot, és miután hazarepültünk, a szüleim egy lelkesen mesélő gyermek helyett egy összeroskadt, megfáradt utazót láttak viszont.

  Az odautazás napján már nem mentünk iskolába, a repülőnk 12:35-kor indult, a reptéri találkozó így 10:35-kor volt. A csomagok mérete miatt szerencsére nem kellett aggódnunk, feladhattuk őket, de a méret függvényében fel is vihettük a gépre a bőröndünket. Hamar odaértünk, a leszálláshoz közeledve megpillantottuk felülről Nizzát és a tengert. A látvány kicsit Horvátországra emlékeztetett. Feltűnt, hogy a fű ki van égve, még nem épült föl a nyári szárazságból. Meglepetésemre reggelente viszont hideg volt.

  Az iskolabuszra felszállva megkezdtük a körülbelül 1,5 órás buszutat az iskolához, közben pedig a tájat csodáltuk a tengerrel, pálmafákkal, a mediterrán építészeti stílusú házakkal, és ahogy közeledtünk úticélunkhoz, egyre több szőlőültetvény vált láthatóvá.

  A busz letett minket a parkolóban, onnan pedig felsétáltunk az iskolához, ami egy teljesen átlagos épület volt nagy udvarral és több különálló épülettel, így amikor már később a suliban voltunk, óráról órára az udvaron keresztül közlekedtünk.

  A találkozó a franciákkal az ebédlőben volt, és egy prezentáció ismertette a heti programot, aztán egy közös ebéd után mindenki hazament a fogadó diákjával. Legtöbben 15-20 percre laktak a sulitól és iskolabusszal közlekedtek, ami a suli parkolójából indult, és csak a diákoknak volt ingyenes, mi pedig tartózkodásunk idejére egy nyilatkozatot kaptunk iskolai pecséttel, miszerint mi is ingyenesen használhatjuk a buszt. Engem kocsival vittek haza. Az út így 35 perc volt, ami busszal 1 óra reggel és délután is.

Saint-Tropez (saját fotó)

  A családhoz utazás stresszesen telt, legalábbis számomra, mivel kezdett tudatosulni bennem, hogy az egész hétvégét vendéglátóimmal kell töltenem, ami eleinte nagyon rosszul érintett, viszont ahogy megérkeztünk, nagyon otthonos ház fogadott, ez pedig jelentősen enyhített kétségbeesésemen. Többször is megkértek, hogy meséljek, milyen Magyarországon az élet, sőt mondták, hogy beszéljek magyarul nekik egy kicsit, de még magyar népzenét is szerettek volna hallani.

  Hétvégén sokunkat elvittek Saint-Maxime-ba, onnan pedig Saint-Tropez-ba. Mi is oda mentünk szombaton. Az odafele vezető úton rengeteg kanyar volt, amitől egyébként rosszul is lettem, olyannyira, hogy meg kellett állnunk egy gyógyszertárnál venni nekem valamit. Onnantól kezdve már minden simán ment. Saint-Maxime engem építészetileg egy olasz kisvárosra emlékeztetett leginkább, rendkívül hangulatos volt a sok kávézóval és pékséggel. Bioszosként pedig meg kell említenem, hogy olyan növények voltak ott, amiket még soha nem láttam, és gyakran megálltam egy-egy számomra érdekesnek tűnő egyed mellett, ennek pedig a vendéglátóim csodájára jártak, nem értették, miért vagyok úgy oda.

  Áthajóztunk Saint-Tropez-ba, ahol egy öreg vagy kopott autót sem láttunk, Mercedes, BMW, Rolls Royce, Porsche és Tesla volt az átlagos autómárka. A városka nagyon hangulatos a kis utcáival, színes házaival és a kikötővel. Megkóstolhattam a „tropézienne” fajta sütit, ami kicsit olyan, mint egy szendvics: piskótalapok, közöttük pedig krém vagy még valami más van, például gyümölcs.

  Vasárnap elmentünk moziba, ami természetesen franciául és felirat nélkül volt, így csak korlátozott mennyiséget értettem a filmből, ami mindennek ellenére még így is nagyon tetszett a hangulata miatt, egy francia komédia volt. Sok ember volt a teremben, főleg idősek, akik hangosan nevettek a vicceken, amikből én nem sokat értettem.

  Este pedig volt szerencsém franciául társasjátékozni a családdal. Az első kör abból állt, hogy mindig elrontottam valahol a szerepem és a végén senki nem értette, miért nem úgy jött ki a játék, ahogy kellett volna, de a lényeg, hogy nagyszerűen szórakoztunk. A hétvégén elég jól összeismerkedtem a családdal, rendkívül megkedveltük egymást.

monaco-i látkép (saját fotó)

  Annak ellenére, hogy a hétvége nagyon jól telt, a hétfőt azért mégiscsak nagyon vártam, hogy újra találkozzak az osztálytársammal és a tanárnővel. 35 perc autózás után megérkeztünk a parkolóba. A hétfői úti cél Monaco volt, ahova több mint 2 óra alatt jutottunk el. Az autópályáról egy hegyi útra tértünk le, ahonnan teljes egészében láthattuk Monaco-t a szinte már felhőkarcolóknak mondható irodaházaival és a tengerrel. Az út a városhoz közeledve egyre keskenyebb és kanyargósabb lett, a buszvezetőnk a végén alig tudta bevenni a kanyarokat, és már egészen bent voltunk a városban, amikor egy szűk, éles kanyarnál végleg elakadtunk. Leszálltunk, és a maradék utat sétálva tettük meg a kaszinóhoz, ahol csináltunk egy csoportképet, majd siettünk a várba az őrségváltásra, amit a csoport egyik fele sikeresen lekésett. Átvágtunk a kikötőn, ahol robosztus luxusyachtok várakoztak a következő nyári szezonra. A várhoz vezető út emlékeztetett a Gellért-hegyi ösvényekhez, a növények itt is nagyon érdekesek voltak. Mire megérkeztünk, még pont láttunk valamennyit a katonákból.

  Ezután az iskola által finanszírozott ebéd következett, amit a városra nyíló kilátás mellett ettünk meg. Utána kaptunk egy kis szabadidőt, hogy körülnézzünk, a találkozó pedig a „Musée Océanographique de Monaco”-nál volt. Ott megint kaptunk időt, hogy megnézzük a halakat, majd végül az iskolabusszal hazamentünk Lorgues-ba, ahonnan rám még 1 óra buszozás várt.

  Kedden iskolába mentünk. A francia gyerekek nem egy osztályba jártak, ahogyan egyébként mi sem, és mivel egy francia suliban választhatók a tagozatok (ha például művészeteket választ valaki, nincs matekórája), nem is közös órákra jártunk a többiekkel. Habár a sulinak az lett volna a lényege, hogy beüljünk a többiekkel közösen az órákra, mi azért megtehettük, hogy nem veszünk részt mindegyiken, de persze az iskola területén kellett maradnunk. Az én cserediákom fizika-matek, tehát reál tagozatos volt, ezért aznap első órában volt egy biológiája, ahol a micellákról és a fotoszintézisről tanultak. Nyomtatott tankönyvük egyáltalán nem volt (vagy csak digitális formában), feladatlapokat kaptak a tanároktól. Az osztályterem hasonló felszereltségű volt, mint itt a Rákócziban: kivetítő, tanári számítógép. A tanár a táblára csak akkor írt, ha valamit szemléltetni akart, például matekórán, vagy ha számolás volt kémián, egyébként mindenki magának jegyzetelt, tehát a szisztéma nagyon hasonló, mint nálunk. A suli építészetileg nem volt olyan szép és modern, mint a Rákóczi, de a célnak tökéletesen megfelelt. Biológiaóra után projektmunkát kezdtünk el, aminek csütörtökre kellett készen lennie.

  A prezentáció keretein belül be kellett mutatnunk a magyar oktatási rendszert és a Rákóczit. A projektmunka után visszamehettünk az órákra. Az én cserediákomnak dupla matek, aztán dupla fizika következett. Az első matekra beültem, de mivel semmit sem értettem (deriválás franciául), inkább elmentem a könyvtárba, ahol egy képregényt olvasgattam. Ötkor, az órák végeztével, mindenki hazamehetett. Elsőre kicsit brutálisan hangozhat, hogy ilyen későn végeznek, de valójában viszonylag jól van megoldva a napjuk: az órák 55 percesek és csak 5 perc szünetük van, viszont az ebédszünet mindenkinek 12-től 13 óráig tart. Sokkal kevesebbet kell tanulniuk suli után otthon, mint nekünk, a cserediákom azt mondta, ő mindössze egy órát tanul naponta, és az elég is. Cserébe az egyetem állítólag hatalmas váltás nekik, mert ott hirtelen sokkal többet kell tanulniuk majd.

Saint-Croix tó és kanyon (saját fotó)

  Szerdán megint kirándulni mentünk. Utunk először egy kis faluba vezetett, ami egy hegy lábánál helyezkedett el, és az út oda rendkívül kanyargós volt. De már nem fogott ki rajtam, mert nálam volt a gyógyszerem! Tipikus hegyi falu hangulata volt. A települést kettészelő patak zúgásán kívül néma csend volt az egész helyen a turistaszezon vége miatt. Sok szuvenírbolt volt, a kis forgalom ellenére is nyitva álltak. Szűk utcákból, öreg, két- vagy háromemeletes mediterrán stílusú házakból állt a falu. Többünk nem járt már napok óta bolt közelében, így az ottani vegyesboltot lerohantuk. Utána bejártuk a várost és élveztük a hegyeket, majd visszatértünk a buszhoz a megbeszélt időpontra. Onnan a Saint-Croix tóhoz mentünk, ami egy kanyonnál volt. A tó a francia gyerekek legnagyobb elkeseredettségére eléggé ki volt száradva, a part sáros volt, a víz pedig barna. Aggasztó volt látni a globális felmelegedés okozta kárt. A parkolóban kiosztották az aznapi ebédünket, amit a parton, a tájat nézve fogyasztottunk el. Ott is nagy csönd volt, csak a távolban nevetgélő, beszélgető társainkat lehetett hallani. A távoli hegyek magányosak voltak, környezetünk pedig mozdulatlan, egy-két szellőt kivéve. Szabadidőnk végéhez közeledve bejártuk még egyszer a partot. Néhányan a csoportból csobbantak egyet a tóban, biztos nem volt valami meleg az a víz. A következő úticél egy vízesés volt, ahová a parkolóból 10 percet kellett sétálni, és a mozgalmas nap után fáradtan bámultuk az amúgy kristálytiszta, kék vizet. Visszatámolyogtunk a buszhoz, és szerencsére már nem mentünk sehová, csak egyenesen haza, mindenki fáradtnak látszott.

  Csütörtökön már azzal a tudattal keltem föl, hogy holnap hazatérünk, és ez nem kis csalódottsággal töltött el. Aznap megint suliba mentünk. Az első óra nekem kémia volt, és már azon megdöbbentem, hogy a diákok fehér köpenyeket vettek fel a kísérletezés miatt. Miután rákérdeztem, kiderült, hogy minden órán kísérleteznek, és ennek eredményéből vonnak le következtetést, tehát azért ők is számolnak. Páronként volt egy-egy tálca, amin lombikok, mérőedények sorakoztak a vegyi anyagokkal. Ha egy tanuló elrontotta a kísérletet, egy erre a célra előkészített kannába kellett öntenie a folyadékot, ezután újrakezdhette a folyamatot. Az iskola biztosított védőszemüveget és kesztyűt a tanulók számára, a felszerelés magas színvonala engem eléggé meglepett. A kémiatanár jó fejnek tűnt, megkérdezte a nevünket (amit végül nem ejtett ki), és ahogy haladtunk előre az órával, megkérdezte, értünk-e valamit belőle. Természetesen én nem értettem, ezért nem volt kedvem a második órára is maradni. Ismét elmentem a könyvtárba, ahol megláttam egy végzős diákot, akivel szerdán jót beszélgettem.

  Elbúcsúztam tőle, majd csatlakoztam az egyik magyar diákhoz utolsó iskolai körútján. Mikor vége lett az órának, még egy kicsit beszélgettem a cserediákom osztályával, aztán elmentünk a projektmunka helyszínére, hogy befejezzük azt. Nekem beszélő szerep jutott, így az egyik francia diákkal készültünk az előadásunkra, majd miután ez megvolt, elmentünk ebédelni. 13 órától kezdődött a kiselőadásunk, amit kétszer adtunk elő annak érdekében, hogy minél többen meg tudják hallgatni. Elég jól sikerült, és a nap folyamán többen is megkérdezték, hogy mi vagyunk-e a magyar diákok. Hírnévre tettünk szert!

  Ezután városnézés következett Lorgues-ban. A találkozónk egy kávézóhoz volt megbeszélve, ahol mindenki kért egy kávét, sütit, ezzel váratlanul nagy forgalmat hozva a tulajnak. Órákig képes lettem volna ott ücsörögni, de végül vissza kellett mennünk a sulihoz, mert hamarosan vége volt az óráknak, és ment a busza mindenkinek.

  Végül elérkezett a péntek... Erőtlenül keltem föl, jó korán, hogy legyen időm összepakolni. A parkolóban mindenki búcsúzkodott vendéglátóitól, én is ezt tettem. Miután sikerült elszakadnunk a családoktól, megkezdtük utunkat vissza Nizzába. Az aznapi program ottani városnézés volt.

Nice: óváros (saját fotó)

  Végigmentünk busszal a parton, majd egy adandó alkalommal leszálltunk és kaptunk egy rakat szabadidőt városnézésre. Mi szétszéledtünk, alaposan bejártunk minden kis utcát, szuvenír- és könyvesboltot, ami akadt a városban. Utcazene szólt a főtéren, ami elválasztotta az óvárost a „polgári Nizzától”. Az olasz hangulatú, hentesekkel és halárusokkal teli, szűk utcákkal és sikátorokkal behálózott, kávéházi hangulatú óvárosból hirtelen ötemeletes házakkal beépített, designer boltokkal megtömött, széles, fényes utcákkal, luxushotelekkel és turistákkal elárasztott, nyüzsgő tengerpart lett. A séta végére érve megismertük a kétarcú Nizzát. Idilli volt a délutáni napsütésben sétálni, megfeledkezni a közelgő hazatérésről és a vele járó sok gondról. Mi az utolsó pillanatban vettünk magunknak valamiféle ebédet. Míg a többiekre vártunk, ettünk, és közben megtárgyaltuk, kinek milyen dolgozata lesz otthon, milyen tantárgyakból kell majd készülnie. Hosszas várakozás után végre felszálltunk a buszra, ami elvitt minket a reptérre, bár nehéz dolga volt a vezetőnek most is, mivel Nizzának sem voltak széles utcái. Ezért értünk oda a reptérre a gép indulása előtt mindössze egy órával. A gép lekésése nem fenyegetett ugyan, de azért sietnünk kellett. A csomagokat villámgyorsan feladtuk, majd átverekedtük magunkat az ellenőrzésen, és végül a beszállásnál vártuk egymást, ki itt, ki ott volt, ami jelentősen megnehezítette a tanárnő dolgát.

  Végül mindenki sikeresen megérkezett, és mivel szerencsére priority jogunk voltunk, hamar fent voltunk a gépen. Felszállásnál vetettünk egy utolsó pillantást Nizzára és a tengerre, majd 1 óra 40 perc visszarázódás következett.

  A kiszállást követően sokat, nagyjából 20 percet kellett várnunk a bőröndökre. Ahogy jöttek a cuccaink, úgy fogytunk mi is, mindenki hazament.

  Furcsa volt, hogy a ruháim illata még sokáig őrizte vendéglátóim lakásáét, és ahogy otthon kipakoltam, a szobám is átvette ezt a másik „otthon-szagot”, ami csak napokkal később szűnt meg.

  Nehéz volt újra suliba menni, a szombati tanítási nap nem sokat segített a pótolnivalók feldolgozásában sem. Mindössze egy napom volt készülni, ami miatt nem egy rossz jegyet zsebeltem be, de kétség sem fér hozzá, hogy nagyon megérte az utazás.

   A visszatérés után még egy-két hétig nehéz volt visszaállni, számomra olyan volt, mintha hónapokig lettem volna távol. Nagyon élveztem az ott – és velük – töltött időt, kinyílt egy kicsit a világ azzal, hogy nem csak várost néztünk és kirándultunk a hét folyamán, de iskolába is jártunk a diákokkal, ami egy hatalmas élmény volt. Megismerkedtem néhány emberrel, és jó kapcsolatot ápoltam a vendéglátóimmal, ami sokat segített az utazás élvezésében. Leginkább egy vakációra hasonlított: megfeledkeztem mindenfajta iskolai kötelezettségemről, és úgy általában a gondjaimról. Gyakoroltam a nyelvet (az angolt is). Míg a hét elején nehezemre esett megérteni a francia beszédet, tartózkodásom végére már egyre többet értettem abból, amit mondanak.

  Összességében nagyon jól éreztem magam, szívesen megismételném, és hálás vagyok, amiért mehettem.

  Bori