Interjú Schmidt tanárnővel

Mikor kezdett el tanítani?

A Rákócziban, vagy úgy egyébként?

Úgy egyébként.

Pontosan negyven éve.

És a Rákócziban?

Harminckilenc.

Miért tetszett eljönni az előző munkahelyéről?

Szegeden jártam egyetemre, ott kezdtem tanítani a Tömörkény Gimnáziumban, és egy év után jöttem Budapestre. Nagyon érdekesen találtam rá a Rákóczira, ha ez érdekel titeket. Abban az időben nem volt internet, csak telefonkönyv. Kinyitottam, és benne voltak a kerületek egymás után: első kerület, második, harmadik, stb. Elkezdtem sorban hívni a gimnáziumokat, és a Rákóczi volt az első, ahol azt mondták, hogy szükség van ilyen szakos tanárra. Ugyanúgy tehettem volna azt is, hogy a pesti kerületekkel kezdem, és akkor esetleg valamelyik pesti – és nem budai – gimibe kerülök, úgyhogy semmi tudatos választás nem volt a Rákóczit illetően.

Mi az Ön másik szakja?

Orosz. Orosz nyelv és irodalom.

Azt tanította valamikor itt?

Persze, nagyon sokáig. A rendszerváltással szűnt meg a kötelező orosztanítás. Később felvetettem az igazgatónőnek, hogy hozzuk vissza választható második nyelvként. Volt igény a diákok részéről is, és voltak meg vannak is még orosz szakos kollégák. A saját osztályomnak tanítottam egy darabig szakkörként, mert szerettek volna oroszt tanulni. Nagyon sokan választották volna a diákok közül, csak miután több idegen nyelvet tanítunk, már nem volt lehetőség egy újabb nyelv tanítására. De magánban tanítok, meg a lányom is tud oroszul, használom a nyelvet mind a mai napig.

Miért lett tanár?

Tizenegyedikes koromban – akkor azt III. osztálynak hívták – megtetszett. Jó tanáraim voltak, Pécsen jártam a Leőwey Gimnáziumba. Most egyházi, de régen állami gimi volt. Nagy társadalmi életet éltem, nagyon szerettem szervezni, meg nagyon szerettem embereket irányítani, és láttam, hogy a többiek hallgatnak rám. Abban az időben, amikor én jelentkeztem, nem volt sok szak az egyetemeken. Azt tudtam, hogy egyetemen szeretnék tanulni, egy magasabb szinten. Felvételinél húsz pont volt a maximum abban az időben (18,5 pont alatt nem nagyon lehetett bekerülni egyetemre), és mehetett az ember jogra, orvosira, közgázra vagy bölcsésznek, de a bölcsész egyben tanárszak is volt. Aztán Szegeden – az egyetemen – negyedéves voltam, amikor megbetegedett az egyik egyetemi gimnáziumban egy tanár, és engem kértek helyettesítő tanárnak a tanszékről. Amikor kiálltam a gyerekek elé negyedéves koromban, kiderült, hogy nagyon jól tudok tanítani. Szerettek a diákok, jól éreztem magam ebben a szerepben. És akkor úgy gondoltam, hogy az egyetem elvégzése után tanítani fogok, nem váltok szakmát. Azóta sem bántam meg, megmondom nektek őszintén, szeretek tanítani.

Egyetem alatt mennyi időt kellett a Szovjetunióban töltenie?

Elsőéves korunkban hat hetet az Állami Egyetemen Odesszában, az ugye most Ukrajna, és ötödévben az első félévet a moszkvai egyetemen, úgy kaptunk csak diplomát. De párhuzamosan kellett végezni a szegedi egyetemen a másik szakot, a történelmet. Nem volt online oktatás, úgyhogy ez igazi kihívás volt számunkra.

Milyen tapasztalatokat szerzett?

Nagyon jól éreztük magunkat! Jó volt, az egész évfolyam kiment, együtt voltunk, mint „nyugatról jött lányok”. Nekik Magyarország nyugat volt, mondták, hogy „Запад, Запад”, az oroszul azt jelenti, hogy nyugat. Jó életünk volt, magas ösztöndíjat kaptunk, jó tanáraink voltak, élveztük, hogy megértenek minket, barátságokat kötöttünk az ottani egyetemistákkal. Öröm volt anyanyelvi közegben gyakorolni a nyelvet, amit addig itthon tanultunk, szakmailag is jó volt. De emberileg is. Amikor hazajöttünk, és töriből kellett nem kevés vizsgát letenni... Na az nem volt olyan vidám, az kemény történet volt, de megugrottuk.

Milyen élmény volt vonattal átmenni a határon?

A záhonyi vasútról van szó, a sín széles (Ukrajna, korábban Szovjetunió felé) és normál (Magyarország felől) nyomtávolsága miatt. Először átélni döbbenetes volt. Nekünk addig senki sem mondta, hogy ez így működik. Ott találkoztunk először azzal a ténnyel, hogy daruval felemelik a kocsit, amiben ülünk, kicserélik az alvázat és visszaengednek a földre. Éjszaka emelték a vagont, mi lányok nem szálltunk ki, csak a fiúk nézték ezt a műveletet a biztonságos földről. Amikor visszafelé utaztunk, már mi is kiszálltunk, és láttuk, mi történt velünk…. Nagy technikai élmény egy bölcsésznek, képzelhetitek… De utána, amikor nyaranta utaztam ki (tolmácsként dolgoztam az egyetem megbízásából), már természetes volt ez a manőver.

Miben tért el az ottani közoktatás a magyarországitól?

A közoktatásról nem tudok nektek sok mindent mondani, mert azt nem ismertük. Az egyetemen csak az orosz mint idegen nyelv oktatásával találkoztunk. Tehát ez azt jelenti, hogy az orosz nyelvi szak idegeneknek szólt, ezért én csak ezt a részét tudom nektek elmondani. Nagyon speciális tantárgyaink voltak. Kimondottan minőségi oktatást kaptunk, ez nyilván a szegedi és a moszkvai egyetem vezetésének az egyezsége alapján alakult ki, és a lefektetett szerződés szerint ment, de nem tért el semmiben a magyartól, ugyanúgy voltak vizsgák, szemináriumok, dolgozatok, egyik rendszerből a másik rendszerbe átlépni nem volt nehéz. Leszámítva, hogy csak oroszul beszélhettünk. De például ugyanígy voltak nyelvi laborok is.  Abból a szempontból jobb volt, hogy tudtuk, ez a jegy nem számít, se a diplomába, se az itthoni ösztöndíjba. Az esélytelenek nyugalmával lehetett ott mindenből ötöst szerezni. Koleszban laktunk, reggeltől be kellett menni nyolcra az egyetemre (télen nagyon hideg volt reggel), és ugyanúgy voltak délután is órák. Nem volt nagy különbség az oktatásban.

A Szovjetunióban ez egységes volt?

Nem, ez akkor úgy volt, hogy a magyarországi egyetemeknek és főiskoláknak volt társegyeteme és társfőiskolája a Szovjetunióban. A főiskolások például Novgorodba mentek, ott is volt orosz mint idegen nyelv tanszék, de hogy más szocialista országok diákjai mentek-e részképzésre (így hívták hivatalosan), azt nem tudom.

Más most történelmet tanítani, mint akkor?

Mint a kezdetekben? Nagyon más. Bizonyos értelemben könnyebb, bizonyos értelemben nehezebb.

A tananyag mennyiben változott?

Sokban, nagyon sokban. Ha kezdhetem szubjektív oldalról, akkor az ember minél régebben tanít, annál könnyebb tanítani, annál nagyobb a tudása, a rutinja. Ti is látjátok, mi a különbség egy tanárjelölt, egy fiatal és egy idősebb tanár között. Ez természetes. A tananyag rengeteget változott, szoktam mondani, hogy amit a pályám elején tanítottam, mármint a gimiseknek (és szegények abból írtak dolgozatot), az ma már egyetemi szint. Sokkal többet és részletesebben kellett tanítani és tanulni. Ma már olyan országokat nem is tanítunk, amit régen tanítottunk, anyagrészek sokasága maradt el az évtizedek során. Nem ismerték azt a fogalmat, hogy kompetencia. Nem voltak előregyártott dolgozatok, az ember kiosztotta a papírt, feltette a kérdéseket, és gyakorlatilag mindegyik kifejtős kérdés volt, leszámítva az évszámot meg a topográfiát. Úgyhogy (akár) nyolc kifejtős kérdés volt egy ilyen dolgozat. Nagyon más volt. Nem mondom, hogy most könnyebb vagy nehezebb. Más volt. Jött a rendszerváltás, nyilván más hangsúlyok jöttek elő, nagyon sok mindent nekem is másképp kellett tanítanom, mint ahogy az egyetemen tanultam. Meséltem nektek is erről, például a török kort, 1956-ot… Voltak ilyen változások, de ez nem okozott nehézséget a tanításban.

A diákok is változtak?

Rengeteget. Nagyon sokat változtak. Amikor visszajönnek régi tanítványaim, mert visszajönnek, és találkozok velük, akik már felnőttek – nem a suliban, hanem otthon, vagy valahova beülünk beszélgetni –, mindig kérdezik, hogy „Tanárnő, milyenek a mai diákok?” Nehéz nekik megfogalmazni, azt szoktam mondani, hogy nagyjából ötévente már nagyon mások.

És a tanítási módszereiben…?

Kell, nagyon kell, hogy rugalmas legyen az ember. Meg kell találni azt a módszert, amivel haladok az anyagban, ti pedig meg tudjátok tanulni, mert azt nem engedhetem, hogy ne tanuljátok meg. A figyelem, a koncentráció ideje lerövidült, ti már máshoz szoktatok. Rövid Netflix-sorozatrészek, az internet, rákattintasz, megnézed. Most nagyon egyszerűen mondom, fel kellett gyorsulnom. Olyan kis egységekre kell lebontani az óra anyagát, amit még be tudtok fogadni, erre mondom azt, hogy koncentráció. Érdekessé kell tenni a törit, mert önmagában nem érdekes, titeket a színes, sokszagú, vibráló világ érdekel. Ha a történelmet, a régi dolgokat unalmas, beporosodott módon tanítanám, nem jutna el hozzátok. Így tanítani nem az én világom.

Amikor be tetszik lépni egy új csoporthoz, mit szokott először megfigyelni?

Amikor először bemegyek egy új osztályba, sok ismeretlen arcot látok. Egy benyomást szerzek az osztályról. De azért első órán már kiderül, hogy ki az, aki kommunikatív, ki az, aki esetleg szívesebben dolgozik együtt velem. Legalább egy hónap, amíg fel lehet oldani, hogy mindenki hajlandó legyen, vagy merjen megszólalni. Valahol egy hónapnál is több. Az, hogy úgy tudok órán szakmailag beszélgetni veletek, ahogy tudunk, hosszú idő munkája.

Van eltérés abban, hogyan tanít két csoportot?

Persze. Még ugyanazt a leckét is másképp kell tanítani minden csoportban. Ki mire fogékony, kinek mennyire kell lebontani az anyagot, hol lehet nagy íveket, vagy apró dolgokat is bemutatni. Ha ugyanazt az anyagot osztott csoportban tanítom, főleg ha HR, és egymás után megyek be az órákra, teljesen másként és mást tanítok. Ez az osztály profiljából is adódik. Ezért sem lehet megunni a tanítást, mert kétszer ugyanazt az órát, legalábbis én, soha nem adom le. Mindig van benne valami kis változatosság. Mert különben, gondoljatok bele, negyven év alatt bekattannék a töritől. Persze vannak anyagrészek, amiket szeretek, és van olyan, amit nem, van olyan, amit nagyon nem, de ezt nektek nem szabad soha megéreznetek.

Az utóbbi években mi volt a legjobb munkájához kötődő élménye?

Tudjátok, hogy szoktak lenni tanárjelöltek nálam, már huszonöt éve. Mindenki szeretettel és nagy szakmai elismeréssel vált el tőlem, de volt két olyan hallgató, aki nagyon szívet melengető dolgokat mondott. Az egyikőjük azt mondta, hogy „Gabi (hát nyilván nem tanárnőzött akkor már), boldogok lehetnek azok a gyerekek, akiket te tanítasz.” Külső szemlélőként persze sok mindent látott, ez nekem komoly elismerés volt. A másik egy fiatalember volt, képzeljétek el, ő egyoldalas levelet írt nekem, mikor elment, köszönetképpen. És azt írta, hogy ahogy emberileg és szakmailag engedem őt megnyílni, azt külön köszöni. Ez volt a hallgatók részéről. A diákok részéről pedig volt olyan, aki a hatosztályosból az utolsó három évben jött az osztályba, más városból költöztek Budapestre. A banketten kaptam tőle egy nagyon szép könyvet, és azt mondta, hogy „Tanárnő, én utáltam, gyűlöltem a történelmet, és most az életem része. Köszönöm.”, ez nagyon aranyos dolog volt. És hát a szülők, amikor a szülők felhívnak, vagy fogadóórán, amikor még bejöhettek személyesen… Volt olyan apuka, aki azért várt egy órát, hogy azt mondja: „Köszönöm, Tanárnő!”. Tehát igazából mindegyik részről, a szülők, a gyerekek és a hallgatók részéről is kaptam sok-sok elismerést.

A következő kérdés eddig majdnem minden interjúban megjelent a Röplapban. Hánykor szokott felkelni, hogy beérjen első órára?

Nincs első órám, de hogyha van, akkor hat óra tízkor.

A kutyákat szereti jobban, vagy a macskákat?

A kutyákat, egyértelműen. A macskák nem nagyon állnak hozzám közel annak ellenére, hogy a nagyobbik lányomnak van macskája, és időnként macskaszitterkedek. Tehát lett volna lehetőségem megszeretni, de én kutyapárti vagyok.

A csoportjai megfigyelhették, hogy sosem ad házit a hosszabb szünetekre. Ön ilyenkor szokott dolgozatot javítani?

Nyilván akkor javítok dolgozatot, amikor kell. Régebben sokat javítottam a szünetben, ennek az volt az oka, hogy két gyereket neveltem, nem volt sok szabadidőm. Amióta ők nagyok, azóta törekszem arra, hogy ne kelljen szünetben javítani. Igaz, most is vár majd rám dolgozatjavítás, de engem ez nem zavar. Sokkal kipihentebb vagyok, sokkal jobban tudok koncentrálni, könnyebben dolgozok. Elárulok nektek egy titkot: én rengeteg dolgozatot javítottam autóban, amikor a családdal vagy a férjemmel utaztunk hosszabb útra. Volt egy kemény mappám, amire rátettem a dolgozatokat, és mire megérkeztünk, általában a felét mindig kijavítottam. Szerettem autóban javítani.

Van olyan hely, ahol még nem járt, de el szeretne oda utazni?

Igen, nagyon sok van, és várom, hogy már ne kelljen tanítanom. Ha nyugdíjas leszek, akkor utazok, utazok, sokat utazok. Skóciába egész biztosan el fogok menni. Én nagyon szívesen visszamennék Oroszországba. Az most pár évig valószínűleg lehetetlen lesz, de amint lehet, visszamegyek. Grúziába nagyon szívesen elmennék, az északi, skandináv államokba... Hosszan tudnám sorolni a terveimet. Ha anyagilag meg egészségileg megengedhetem, akkor igen, megyek, sok helyre. De arról már nem fogok nektek élménybeszámolót tartani.

Melyik hely volt eddig a legnagyobb hatással Önre?

Nagyon szeretjük a férjemmel Ausztriát. Túrázni nagyon szeretek, télen-nyáron. Nem síelek, hanem túrázok télen is, az osztrákokat, Ausztriát nagyon szeretem. Nagy hatással volt rám Párizs, mert a szocializmusban nem volt könnyű nyugati országokba utazni. Az egyetem után, összerakva az ösztöndíjat (első évben nem engedtek ki az országból, friss diplomásként nehogy disszidáljak), Párizsba utaztam. Élt ott egy magyar barátunk, egy nyarat töltöttünk Franciaországban. Az első nagy élményt nekem Párizs adta, és hát bármennyire furcsa, a Szovjetunióban az a fél év, amikor mi voltunk a „nyugati lányok”, a gondtalan egyetemisták. Az egy teljesen más élet volt. Nagyon jó dolog volt, minden hiányával együtt, mert azért rengeteg dolog hiányzott a megszokott életünkből… De maga a szabadságérzet, meg ez a kicsit gondtalan egyetemista-világ nagyon jó volt. Tehát összefoglalom: Ausztria, Párizs és ez a moszkvai félév.

Hogyan tud mindig jókedvű maradni az óráin?

Ilyen a természetem, én otthon is mindig ilyen vagyok. Nagyon komoly és fárasztó dolognak kell történnie ahhoz, hogy elmenjen a jókedvem... Nem tudom, valószínűleg így születtem, így is halok meg. Ez van. Engem nem idegesítenek a gyerekek meg a diákok.

Mit szeret a történelemtanításban?

Mesélni, elmondani, hogy apró puzzle-darabokból ti össze tudtok rakni valamit, hogy van egy rálátásotok a folyamatokra, kialakul egy gondolkodásmódotok. Egyébként a történelem nagyon száraz, nekem sokszor mondják a jelöltek, hogy borzalmas, ők hogyan tanultak törit. Jegyzeteltek, írtak és írtak egész órán, aztán hazamentek, kész, ennyi. Ez is a történelem, de én nem ezt a történelemtanítást szeretem. Ha van egy összetett tudásod, akkor azért te sem unnád meg a tanítást, mert nektek ezt mesélem, a másik osztálynak azt, sokszor szoktam kérdezni a gyerekektől, hogy „Meséltem ezt nektek?”, mert nem mindig tudom, melyik osztálynak mit meséltem abból a korból, és ha nem, akkor muszáj elmesélnem… Ilyen vagyok, muszáj elmesélnem. És akkor az ember nem csak szárazon tanít, hanem majdhogynem élvezi azt, amit csinál.

Mit tanácsolna annak, aki történelemtanárnak készül?

A hallgatók nagyon sok tanácsot kapnak. Mindig azt mondom, hogy úgy tanítsd a történelmet, hogy a gyerek ne kapjon frászt, hogy töriórája van, legyen érdekes, kicsit izgalmas az óra. A diákoknak azt mondanám, jól gondolja meg, hogy akar-e töritanár lenni, mert nagyon sok kihívása lesz az elkövetkezendő időkben egy történelemtanárnak. Sok tudással, felkészülten mehet csak tanítani, különben kifütyüli az osztály.  Plusz kötelező érettségi tantárgy, tehát felelősséggel tanítson, ezt mindig mondom a hallgatóknak is, a diákok érettségiznek, itt nekik minden pontra szükségük lesz, itt nem engedheted meg magadnak azt, hogy egy részét nem tanítod meg az anyagnak, vagy nem olyan részletesen, esetleg nem gyakoroltok eleget, mert elveszed a továbbtanulási pontjait.

Ön szerint miért van mégis ennyi olyan töritanár, aki csak szárazon adja le az anyagot?

Valószínűleg más képzést kaptak, én egy régi bútordarab vagyok, én még mást tanultam az egyetemen. Nyilván ez habitustól is függ, tanáregyéniségtől, nem tudom. De sajnálom azokat a gyerekeket, akik egy nagyon érdekessé tehető tantárgyat szárazon tanulnak. Ha tudnám a megoldást, akkor biztos nem itt ülnék. Nem tudok erre válaszolni.

Minek a hatására tanít Ön úgy, ahogy?

Én mindig így tanítottam. Amikor első évben Szegeden tanítottam, akkor három hónap után, mint fiatal tanárt, még plusz órákra betettek egy osztályba, mert a tanáruk beteg lett. Mondták, hogy holnaptól Schmidt Gabi tartja azt a két töriórát. Csak minimális gyakorlatom volt tanárként. Amikor meggyógyult a kolléganő, a gyerekek petíciót írtak az igazgatónak, hogy nem szeretnék, hogy visszajöjjön a tanáruk. Ami nekem persze rém kellemetlen volt, mert közös tanáriban ültünk. És akkor megkérdezte az a tanárnő, nálam talán tíz évvel volt idősebb, hogy mit csináltam a gyerekekkel, mert hogy ilyet ebben az iskolában még soha nem írtak. Mondtam, hogy semmit, csak tanítottam. Tehát nem tudom megmondani, honnan jött. Ez az, amit mondtam nektek, visszakanyarodva az elejéhez, hogy tizenegyedikes voltam, amikor azt láttam, tudok úgy kommunikálni a saját korosztályommal, hogy nekem megteszik azt, amit a másiknak nem. És igazából semmit sem csináltam, csak ugyanúgy az osztálytársuk voltam. Szerintem ez jön, nem tudom. Erre inkább nektek kellene tudni a választ, akiket tanítok.

Ezúton is szeretnénk megköszönni Schmidt tanárnőnek az interjút, aki utána elárulta nekünk, hogy már csak két évig tanít. A beszélgetés során minden utólag felmerülő kérdésünkre válaszolt, és végig mosolygott, úgyhogy nekünk is igazán jó élmény volt.

Lengyel Karola és Margaritidis Emília