A diákönkormányzat által szervezett programok mellett az osztályfőnököknek jutott idejük arra is, hogy összekovácsolják az osztályközösségüket.
Népszerűek voltak a sorversenyek és a vízibomba-hajigálás, a reggeli torna viszont nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A visszajelzések alapján a gólyák nagyon jól érezték magukat, és sikerült már az évnyitó előtt megismerkedniük az osztályukkal és az évfolyamukkal. A tábort szervező dökös diákok a végére bizony igencsak elfáradtak.
"Sok mindent el fogok felejteni az életem során. De a gólyatábort biztosan nem. Augusztus 24-én, egy csütörtöki napon kezdődött minden. A tanár úr az ezelőtti napon elárasztotta a Viber-csoportot nagybetűs üzenetekkel, miszerint el ne feledjük, hogy holnap 7.50-kor a Déli pályaudvar peronján kell már lennünk, indulásra készen, kezünkben a poggyászainkkal. Mi természetesen megesküdtünk, hogy ott leszünk időben, és ahogyan az egy jó hetedikeshez illik, be is tartottuk. Nos, igazából ez az előtörténete annak, hogy miért álltak kifejezéstelen arcú, gimit megkezdő gyerekek a pályaudvaron holdkóros arccal. Ezt abszolút alá tudjuk támasztani, ugyanis ha nem lett volna körülöttünk zsibongó tömeg, illetve tumultus, tuti, hogy többen is hanyatt vágódva aludtak volna vissza.
Aztán megjött a fájdalmasan hangos vonatunk, és fegyelmezett (vagyis az akart lenni) sorban szálltunk fel. A vonat egészen a Velencei-tóig ment, addig pedig nagyjából összeismerkedtek az osztályok, igaz, voltak, akik négyes üléseken, mások pedig a vonat ajtaja előtt, a földön kuporogva, megváltó, felüresedett helyek után való nézelődésük közepette. Amikor megérkeztünk, hasonló elevenen szálltunk le, mint ahogyan fel is, belelkesedve a Velencei-tó aurájától, ami tudat alatt lelkesített fel minket. Izgatottan kezdtünk bele a ránk váró táborba és annak élményeibe.
A tábor helye mintha pont nekünk lett volna kitalálva; nagy, virágzó rét, hol sokat beszélgettünk, focipálya, ahol esténként soha véget nem érő meccseket játszottunk le, illetve röpi-, és pingpongpálya. Emellett tiszta mosdók (mert azért lássuk be, az nagyon fontos), ebédlő, melynek főztjét sokan bírálták, mert „alulmúlta” ízlésüket, viszont alapjába véve nem haltunk éhen. A házakat nagyjából egyenlően elosztották, egy arányban volt a fiúk, és lányok száma, és utólag már senki nem panaszkodik az akkor igazán hepehupás matracokra. Különböző színekre osztották a bungalókat: voltak a pinkek (a fiúk igazán nagy ramazurit csaptak, hogy volt egyáltalán ilyen szín, mert hát ez túlontúl lányos, és átmegy már a jó ízlés határán), voltak a kékek (a lányok ezt hősiesen, szó nélkül viselték, khm), a zöldek (velük semmi gond nem volt, ha jól emlékszem), a pirosak (ők is rendben voltak), és végül a fehérek, direkt a felsorolás végére hagyva, ugyanis ők nyerték a tábor ideje alatt zajló pontversenyt.
A kétnapos mérkőzésben különböző megmérettetések voltak, ahol az öt csapat egymás ellen harcolt.
A feladatok igen változatosak voltak, bár főleg fizikai megpróbáltatások voltak, ám abból is a csapatjátékok domináltak. Volt, hogy focimeccsek zajlottak, vagy röplabdában versenyeztünk „élet-halálért”, esetleg különböző történéseket kellett előadni (pl. esküvő, temetés, majd pillangóvá változás, szóval csak a szokásosok), vagy egyszerűen csak énekeltünk a tábortűznél, mint ahogy az a jó filmekben szokás, (igaz, a hangunk nem volt igazán mesés), bár a szép pillanat rögtön elszállt, amikor megkezdődött az éjszakai kincskeresés a vaksötétben.
Az utolsó nap volt a legemlékezetesebb. Akkor ugyanis lementünk a strandra! Tudták bizony, mivel kell megfogni egy tizenévest…
Bár a víz csak a térdünkig ért, és magasak voltak a lefagyási esélyek, mindenki őszinte élvezettel pancsolt (illetve, ha jól tudom, olyanok is akadtak, akik a vízimentő dolgát nehezítették azzal, hogy egymást fojtogatták a víz alatt. Csak szórakozásból, felnőtteknek nem kell megijedni).
Akik viszont nem akartak fürdeni, egy „életre szóló” élményt szereztek a velencei korzó bejárásával. A sok élmény végén mindenki cammogva, fáradtan nevetve sétált vissza a táborba, összeszoruló szívvel gondolva arra, hogy visszaérve már csak az eredményhirdetésre jut idő. Bár tovább tartott volna…!
A vonat peronján állva, a késő vonatra való várakozás közben mindenki végiggondolta magában az elmúlt napok zsúfolt eseményeit, és a barátságokat, amik a ránk váró hat évben csak szorosabbra fognak fonódni. A visszafelé út pedig nem volt gyászos – sőt! Miután már mindenki belekóstolt a Rákócziba, alig várta, hogy élesben is elkezdődjön."
Jancsó Borbála, Kún Szilárd, Réfi Hanna 7.HR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése