Mary Gregers

Felforrt a teavíz. Kikészítettem a kínai porceláncsésze-készletet a tornácon guggoló kis asztalra, két kiskanállal, cukorral, két kistányérral és a kínai mázas teakancsóval. Tej nem kell, mert nem való tej a levendulateába. Jó volna egyedül kiülni a tornácra egy pohár tejjel elkészített teával, itt a tanyán, egy ilyen fárasztó nap után. Jó volna csak kiülni, érezni a szalma illatát, érezni a kopott kispad érdes érintését, és hallgatni a ciripelő tücskök és rovarok kórusának együttes zümmögését. Csak élvezni a nyár koncertjét. Erre sajnos mostanában nincsen lehetőség. Hogy miért? Mert mostanság idejár az a nő, Mary Gregers.

Egy hete minden nap idejár este hat és kilenc között. Tegnap tovább maradt volna, de én mondtam neki, hogy igazán nem érek már rá kilenc után, a kedvemért pedig a nap nem kel később. Ma is megjelent, mint egy falióra, pontosan hatkor azon a rozsdás biciklin, a sáros csizmájában, nagy, kócos fürtjeivel. Köszöntött, majd helyet foglalt mellettem a kis padon.

Töltöttem neki egy pohár levendulateát, két cukorral, mert annyival issza. Hálája jeléül hattól kilencig beszélt. Egész este járatta a száját mellettem, mialatt én gyönyörködtem az aznap learatott kukorica katonásan rendezett zsákjaiban, és ahogy az esti fények táncot lejtenek az öreg tölgyfa apró levelein. Egy kis veréb szállt a tornác korlátjára, szelíden illegette a fejét. A fészke valahol a pajta tetejében. Mikor lehajolt volna, hogy felcsippentsen egy otthagyott morzsát, Mary felnevetett, mire ijedtében elrepült. Általában nem zavaró, hogy állandóan beszél, de ha megzavarja a természet színházát, egyszer csak meghallom az éles hangját, és a zene elhallgat.

Megfordult a fejemben, ha holnap túlcukroznám a teáját, vajon nem jönne többé? Sajnos anyámtól gondosan eltanult etikettem nem engedi meg, hogy tudatosan rontsam el egy nő esti levendulateáját, bár azon már nem nagyon van mit rontani. Rengetegféle teám van, de mégis mikor jön, levendulateát főzök, mert a levendula nyugtató hatású. Kezdem azt hinni, hogy ez csak mende-monda, mert ha Mary itt van, mindennek nevezhető, csak nyugodtnak nem.

♦

A mai nap során beköszöntött az ősz. A szőlő és a kis zöldségeskert gyomlálása között figyeltem, hogyan szállnak a gólyák keresztül az égen, hogy elvándoroljanak a hidegebb idők elől. Nagyjából három hónap és 28 nap múlva visszatérnek.

Ma édes fáradtsággal a szívemben vártam teapartneremet a tornácon, aki szokása szerint pontosan hatkor, fájdalmasan nyöszörgő biciklijén érkezett. Köszöntött, leült. Én öntöttem neki teát, két cukorral, mert úgy issza. Megjegyezte, hogy milyen finom a levendulateám, de szívesen inna a kamillatea-keverékemből holnap. Nem is baj, úgyis ez volt az utolsó kanál a levendula-teafűből.

Kérdeztem, figyelte-e a gólyákat, de azt mondta, nem látta őket, mert egész nap a férjével pörölt. Egész este azt taglalta, hogy min vesztek össze, közben dobálta a nagy, kócos, sötétbarna fürtjeit, amiről eszembe jutott, hogy össze kéne söpörnöm holnap a faleveleket az öreg tölgy alatt, és hogy fel is kéne mosnom a tornácot, mert művészi festményként hagyta rajta a tegnapi esős idő az arra járók sárral mocskolt lábnyomát.

A fejemben már a nyárvégi alma holnaputáni befőzésének menetét is rendszereztem, mikor hirtelen megállt a beszédben, és szememre hányta, hogy nem is figyelek. Mellesleg én figyeltem, csak van nekem fontosabb dolgom is annál, minthogy folyton a nyűgjeit hallgassam.

Már amikor gyerekek voltunk, akkor is gyakran sértődött meg rám, ha nem tudtam elismételni, amit utoljára mondott. Általában bocsánatot is kértem, de csak mert úgy illik, meg mert ha nem kértem, általában sírva hazaszaladt. Ma, mikor megint szóvá tette, hogy nem figyelek, rám villantotta zöld macskaszemét, és feljebb húzta kecses, pisze orrát. Ma éreztem meg először, hogy tényleg sajnálom, hogy elkalandoztam. Azután még beszélt egy kicsit, majd kilenckor, sötétedés után hazagurult a nyekergő biciklijén, én pedig nekiláttam a nyárialma pucolásának, mert egyes szemek már nem várhatták meg a holnaputánt.

♦

Egyre jobban benne járunk a télben, ma le is esett az első hó. A szokottnál korábban érkezett, mert még csak november vége van. Ma nem tudtam elvégezni a kitűzött feladatokat, mert felsértette a kezem a csirkeól ajtaja, amit délelőtt próbáltam megfoltozni, hogy védelmet nyújthasson a hideg és a környéken settenkedő nyest ellen. Délelőtt tizenegy óta nem csináltam semmit, pedig ki kellett volna cserélni két cserepet a tetőn, és megfoltozni a télikabátokat, amikre a moly egy-két lyukat rágott.

Mary ma késve érkezett. Bocsánatot kértem, mert ma nem tudtam teát csinálni a látogatására. Végül aztán ő csinált nekem teát, bekötözte a kezemet és még a kabátjaimat is megfoltozta, mert látta, hogy nagyon dühít a tehetetlenségem. Miközben én a teámat ittam, ő serényen foltozott, és a férjéről beszélt.

Frank Gregers mindig is jó barátom volt. Gyerekként igazi bajkeverőnek számított, aki madzagon rángatta a csirkék lábát, míg azok nyugodtan kapirgáltak. Frank szerette Maryt, de Mary sosem volt úgy oda érte. Mindig velem volt, hozzám járt beszélgetni, nekem mondta el, ha valami bántotta. Miután férjhez ment, látogatásai megritkultak, amivel én ki voltam békülve, de nyár óta egyre többet van itt újra, és egyre többet beszél a kényelmetlen házasságáról vagy a gyerekkorunkról.

Hirtelen furcsa érzés fogott el, ami kizökkentett a gondolkodásból. Mary elhallgatott. Kérdeztem, mi baj, erre ő szomorúan felnézett a kézimunkából, azt mondta, hogy semmi, és mellékesen megjegyezte, hogy én sosem változom. Ezt nem igazán értettem, de kellemetlenül éreztem tőle magam. Kilenc táján Mary elmosta a kínai mázas teáscsészéket, tüzet rakott nekem a kis kályhába, aztán hazaindult a rozsdás biciklijén, én meg néztem, ahogy eltűnik az esti szürkületben.

♦

A decemberi fagy már ráült az egész környékre, és jégvirágos kertet rajzolt a kis tanyám összes ablakára. Attól még persze, hogy hideg van, van dolga az embernek, nem is kevés. Fel kéne törnöm a megmaradt diót, és le kéne morzsolnom a piacon elcserélt kukoricát. Délután öt óra van, és én nem tudok másra gondolni, csak jöjjön már el a hat óra. Kikészítettem a két teáscsészét, két kiskanalat, két kistányért, a kínai mázas teáscsészét, és bekészítettem a drága jázminteát, amit még névnapomra kaptam ajándékba, és nagy becsben őriztem.

Vártam, de nem is értem, miért. Mary már egy hete nem is jött hozzám. Mikor utoljára itt volt, nagyon szomorú volt, és hideg. Nem is vette le a cipőjét, hanem leült kabátban az ajtó melletti hokedlire, és ott itta meg a teáját. Ahogy ott ült csendben, emlékszem, milyen melegséggel töltötte el a kis sötét szobát, hogy esett a finom arcvonásaira az esti fény, és milyen kecsesen mozgatta a hidegtől kipirosodott kézfejeit, ahogy újra és újra az ajkához emelte a poharat. Korábban hazament, kértem, hogy maradjon még, de arra hivatkozott, hogy rengeteg elvégzendő dolga van még otthon.

Azóta sem hallottam felőle. Nem is igazán köt le semmilyen feladat itthon, csak gyűlik a sok tennivaló. Minden nap kikészítem a teáskészletet, hátha mégis eljön, legalább egyszer. Mióta az eszemet tudom, ismerem, de sosem vettem észre, mennyire fontos nekem. Meg akarom neki köszönni, hogy mindig itt volt, és el akarom neki mondani, mennyire hiányzik, amikor nincs velem. Hajlandó lennék mindenemről lemondani, csak hogy ezt elmondhassam neki...

Ahogy az emlékét idéztem fel – mintha még mindig velem lenne –, és gondolatban fogalmaztam a hozzá írt vallomásom, lassacskán elmúlt kilenc, és a kínai mázas teáskancsó-ban elhűlt a jázmintea.

 Imre Janka