Esély sportnap a Rákócziban

  Az elmúlt hétvégén ismét a Rákóczi adott otthont a II. kerületi Esély Sportnapnak. Ez egy olyan rendezvény, amely a fogyatékossággal élők társadalmi integrációját segíti elő. A sportnap célja többek között az volt, hogy erősítse az elfogadó hozzáállást, és hogy lehetőséget adjon a résztvevőknek egymás különbözőségeinek az elismerésére. A kerület több iskolájának a diákjai is jelen voltak a rendezvényen, és lehetőségük adódott számos különleges sportág kipróbálására. A résztvevők vegyes, közösen ép és sérült emberekből álló csapatokat alkotva sportoltak (egyben játszottak). A vak ping-pong, az ülő röplabda, a csörgőlabda, a kerekesszékes akadálypálya vagy a boccia bizony komoly kihívást jelentettek mindenki számára. A sportnapon a kerület polgármestere is megjelent, ő adta át a szimbolikus verseny győztes csapatának a díjait is. Gratulálunk valamennyi résztvevőnek, külön kiemelve a 9.A osztály diákjait, Káposztás Leát, Achucarro Vivient, David Noát és Kolthay-Kauzler Mónikát, a győztes csapat rákóczis tagjait, akik Vámos Krisztina tanárnővel készültek fel a versenyre.

  Az eseményről a Budai Polgár is beszámolt, amelyet itt olvashattok (16.oldal).

Beszámoló a paksi atomerőműben tett látogatásról

  A tizenegyedikes és tizenkettedikes diákoknak minden évben lehetősége nyílik, hogy a fizikatanárok szervezésében eljuthassanak a paksi atomerőműbe. Idén én is ezen diákok között voltam. A jelentkezési lista mindig hamar megtelik, és az erőműbe csak korlátozott létszámban engednek be látogatókat, így idén is csak a korán jelentkezők fértek be a keretbe. November 15-én a kétórás utat bérelt busszal tettük meg. Háromféle programon vettünk részt, kis szünetekkel közöttük. Először a hulladékkezelésről tartottak nekünk interaktív bemutatót, majd a látogatóközpontban vezettek körbe minket. Természetesen érdekesek voltak az előadások, de mégis a legizgalmasabb az üzemi terület és a reaktor megtekintése volt. Itt is vezetővel sétáltunk körbe. Kifejezetten tetszett, hogy az előadásoknak hála, tudtam, mit látok odabent, és megértettem, hogyan működnek ezek a berendezések. Ilyen széleskörű látogatásra ritkán van lehetőség a szigorú ellenőrzések miatt, így érdemes az iskolával elmenni.

  Révész Enikő (11.T)

Heti keresztrejtvény #6

Az e heti keresztrejtvényt itt találjátok.

Jó szórakozást!

Cserediák voltam Franciaországban

  Az egy hét nagyon gyorsan elment. A megérkezés napján, pénteken még azt számolgattam, hány nap van vissza a hazatérésig, mert nagyon furcsa (és elsőre kellemetlen) volt egy idegen családnál, idegen országban megszállni egy kisvárosban, ahol nincs túl sok kilátásod a „menekülésre”, mert nincs ott semmi, de ha 10 kilométeres körzetben mégis akadna valami, mindenhová autóval kéne menni.

  Aztán szombaton már kellemesebben érzed magad, és nem akarsz elmenekülni a családtól, vasárnapra pedig egészen ráérzel a franciára, esetleg az angolra, és nagyon kellemessé válik a vendéglátóiddal folytatott beszélgetés. A hét elejére úgy érzed, mintha már hónapok óta ott élnél velük, és kezded magad családtagnak érezni. A hét közepe a csúcspont, mert még nem fenyeget a hazamenetel, de már otthon vagy a vendéglátóidnál és aktívan részt veszel a családi életben, már-már családtagnak titulálhatod magad. A hét vége, tehát a csütörtök és péntek telt a legdepisebben, mert halálosan gyorsan közeledett a hazatérés pillanata. Péntek reggel már eltemettem a napot, és miután hazarepültünk, a szüleim egy lelkesen mesélő gyermek helyett egy összeroskadt, megfáradt utazót láttak viszont.

  Az odautazás napján már nem mentünk iskolába, a repülőnk 12:35-kor indult, a reptéri találkozó így 10:35-kor volt. A csomagok mérete miatt szerencsére nem kellett aggódnunk, feladhattuk őket, de a méret függvényében fel is vihettük a gépre a bőröndünket. Hamar odaértünk, a leszálláshoz közeledve megpillantottuk felülről Nizzát és a tengert. A látvány kicsit Horvátországra emlékeztetett. Feltűnt, hogy a fű ki van égve, még nem épült föl a nyári szárazságból. Meglepetésemre reggelente viszont hideg volt.

  Az iskolabuszra felszállva megkezdtük a körülbelül 1,5 órás buszutat az iskolához, közben pedig a tájat csodáltuk a tengerrel, pálmafákkal, a mediterrán építészeti stílusú házakkal, és ahogy közeledtünk úticélunkhoz, egyre több szőlőültetvény vált láthatóvá.

  A busz letett minket a parkolóban, onnan pedig felsétáltunk az iskolához, ami egy teljesen átlagos épület volt nagy udvarral és több különálló épülettel, így amikor már később a suliban voltunk, óráról órára az udvaron keresztül közlekedtünk.

  A találkozó a franciákkal az ebédlőben volt, és egy prezentáció ismertette a heti programot, aztán egy közös ebéd után mindenki hazament a fogadó diákjával. Legtöbben 15-20 percre laktak a sulitól és iskolabusszal közlekedtek, ami a suli parkolójából indult, és csak a diákoknak volt ingyenes, mi pedig tartózkodásunk idejére egy nyilatkozatot kaptunk iskolai pecséttel, miszerint mi is ingyenesen használhatjuk a buszt. Engem kocsival vittek haza. Az út így 35 perc volt, ami busszal 1 óra reggel és délután is.

Saint-Tropez (saját fotó)

  A családhoz utazás stresszesen telt, legalábbis számomra, mivel kezdett tudatosulni bennem, hogy az egész hétvégét vendéglátóimmal kell töltenem, ami eleinte nagyon rosszul érintett, viszont ahogy megérkeztünk, nagyon otthonos ház fogadott, ez pedig jelentősen enyhített kétségbeesésemen. Többször is megkértek, hogy meséljek, milyen Magyarországon az élet, sőt mondták, hogy beszéljek magyarul nekik egy kicsit, de még magyar népzenét is szerettek volna hallani.

  Hétvégén sokunkat elvittek Saint-Maxime-ba, onnan pedig Saint-Tropez-ba. Mi is oda mentünk szombaton. Az odafele vezető úton rengeteg kanyar volt, amitől egyébként rosszul is lettem, olyannyira, hogy meg kellett állnunk egy gyógyszertárnál venni nekem valamit. Onnantól kezdve már minden simán ment. Saint-Maxime engem építészetileg egy olasz kisvárosra emlékeztetett leginkább, rendkívül hangulatos volt a sok kávézóval és pékséggel. Bioszosként pedig meg kell említenem, hogy olyan növények voltak ott, amiket még soha nem láttam, és gyakran megálltam egy-egy számomra érdekesnek tűnő egyed mellett, ennek pedig a vendéglátóim csodájára jártak, nem értették, miért vagyok úgy oda.

  Áthajóztunk Saint-Tropez-ba, ahol egy öreg vagy kopott autót sem láttunk, Mercedes, BMW, Rolls Royce, Porsche és Tesla volt az átlagos autómárka. A városka nagyon hangulatos a kis utcáival, színes házaival és a kikötővel. Megkóstolhattam a „tropézienne” fajta sütit, ami kicsit olyan, mint egy szendvics: piskótalapok, közöttük pedig krém vagy még valami más van, például gyümölcs.

  Vasárnap elmentünk moziba, ami természetesen franciául és felirat nélkül volt, így csak korlátozott mennyiséget értettem a filmből, ami mindennek ellenére még így is nagyon tetszett a hangulata miatt, egy francia komédia volt. Sok ember volt a teremben, főleg idősek, akik hangosan nevettek a vicceken, amikből én nem sokat értettem.

  Este pedig volt szerencsém franciául társasjátékozni a családdal. Az első kör abból állt, hogy mindig elrontottam valahol a szerepem és a végén senki nem értette, miért nem úgy jött ki a játék, ahogy kellett volna, de a lényeg, hogy nagyszerűen szórakoztunk. A hétvégén elég jól összeismerkedtem a családdal, rendkívül megkedveltük egymást.

monaco-i látkép (saját fotó)

  Annak ellenére, hogy a hétvége nagyon jól telt, a hétfőt azért mégiscsak nagyon vártam, hogy újra találkozzak az osztálytársammal és a tanárnővel. 35 perc autózás után megérkeztünk a parkolóba. A hétfői úti cél Monaco volt, ahova több mint 2 óra alatt jutottunk el. Az autópályáról egy hegyi útra tértünk le, ahonnan teljes egészében láthattuk Monaco-t a szinte már felhőkarcolóknak mondható irodaházaival és a tengerrel. Az út a városhoz közeledve egyre keskenyebb és kanyargósabb lett, a buszvezetőnk a végén alig tudta bevenni a kanyarokat, és már egészen bent voltunk a városban, amikor egy szűk, éles kanyarnál végleg elakadtunk. Leszálltunk, és a maradék utat sétálva tettük meg a kaszinóhoz, ahol csináltunk egy csoportképet, majd siettünk a várba az őrségváltásra, amit a csoport egyik fele sikeresen lekésett. Átvágtunk a kikötőn, ahol robosztus luxusyachtok várakoztak a következő nyári szezonra. A várhoz vezető út emlékeztetett a Gellért-hegyi ösvényekhez, a növények itt is nagyon érdekesek voltak. Mire megérkeztünk, még pont láttunk valamennyit a katonákból.

  Ezután az iskola által finanszírozott ebéd következett, amit a városra nyíló kilátás mellett ettünk meg. Utána kaptunk egy kis szabadidőt, hogy körülnézzünk, a találkozó pedig a „Musée Océanographique de Monaco”-nál volt. Ott megint kaptunk időt, hogy megnézzük a halakat, majd végül az iskolabusszal hazamentünk Lorgues-ba, ahonnan rám még 1 óra buszozás várt.

  Kedden iskolába mentünk. A francia gyerekek nem egy osztályba jártak, ahogyan egyébként mi sem, és mivel egy francia suliban választhatók a tagozatok (ha például művészeteket választ valaki, nincs matekórája), nem is közös órákra jártunk a többiekkel. Habár a sulinak az lett volna a lényege, hogy beüljünk a többiekkel közösen az órákra, mi azért megtehettük, hogy nem veszünk részt mindegyiken, de persze az iskola területén kellett maradnunk. Az én cserediákom fizika-matek, tehát reál tagozatos volt, ezért aznap első órában volt egy biológiája, ahol a micellákról és a fotoszintézisről tanultak. Nyomtatott tankönyvük egyáltalán nem volt (vagy csak digitális formában), feladatlapokat kaptak a tanároktól. Az osztályterem hasonló felszereltségű volt, mint itt a Rákócziban: kivetítő, tanári számítógép. A tanár a táblára csak akkor írt, ha valamit szemléltetni akart, például matekórán, vagy ha számolás volt kémián, egyébként mindenki magának jegyzetelt, tehát a szisztéma nagyon hasonló, mint nálunk. A suli építészetileg nem volt olyan szép és modern, mint a Rákóczi, de a célnak tökéletesen megfelelt. Biológiaóra után projektmunkát kezdtünk el, aminek csütörtökre kellett készen lennie.

  A prezentáció keretein belül be kellett mutatnunk a magyar oktatási rendszert és a Rákóczit. A projektmunka után visszamehettünk az órákra. Az én cserediákomnak dupla matek, aztán dupla fizika következett. Az első matekra beültem, de mivel semmit sem értettem (deriválás franciául), inkább elmentem a könyvtárba, ahol egy képregényt olvasgattam. Ötkor, az órák végeztével, mindenki hazamehetett. Elsőre kicsit brutálisan hangozhat, hogy ilyen későn végeznek, de valójában viszonylag jól van megoldva a napjuk: az órák 55 percesek és csak 5 perc szünetük van, viszont az ebédszünet mindenkinek 12-től 13 óráig tart. Sokkal kevesebbet kell tanulniuk suli után otthon, mint nekünk, a cserediákom azt mondta, ő mindössze egy órát tanul naponta, és az elég is. Cserébe az egyetem állítólag hatalmas váltás nekik, mert ott hirtelen sokkal többet kell tanulniuk majd.

Saint-Croix tó és kanyon (saját fotó)

  Szerdán megint kirándulni mentünk. Utunk először egy kis faluba vezetett, ami egy hegy lábánál helyezkedett el, és az út oda rendkívül kanyargós volt. De már nem fogott ki rajtam, mert nálam volt a gyógyszerem! Tipikus hegyi falu hangulata volt. A települést kettészelő patak zúgásán kívül néma csend volt az egész helyen a turistaszezon vége miatt. Sok szuvenírbolt volt, a kis forgalom ellenére is nyitva álltak. Szűk utcákból, öreg, két- vagy háromemeletes mediterrán stílusú házakból állt a falu. Többünk nem járt már napok óta bolt közelében, így az ottani vegyesboltot lerohantuk. Utána bejártuk a várost és élveztük a hegyeket, majd visszatértünk a buszhoz a megbeszélt időpontra. Onnan a Saint-Croix tóhoz mentünk, ami egy kanyonnál volt. A tó a francia gyerekek legnagyobb elkeseredettségére eléggé ki volt száradva, a part sáros volt, a víz pedig barna. Aggasztó volt látni a globális felmelegedés okozta kárt. A parkolóban kiosztották az aznapi ebédünket, amit a parton, a tájat nézve fogyasztottunk el. Ott is nagy csönd volt, csak a távolban nevetgélő, beszélgető társainkat lehetett hallani. A távoli hegyek magányosak voltak, környezetünk pedig mozdulatlan, egy-két szellőt kivéve. Szabadidőnk végéhez közeledve bejártuk még egyszer a partot. Néhányan a csoportból csobbantak egyet a tóban, biztos nem volt valami meleg az a víz. A következő úticél egy vízesés volt, ahová a parkolóból 10 percet kellett sétálni, és a mozgalmas nap után fáradtan bámultuk az amúgy kristálytiszta, kék vizet. Visszatámolyogtunk a buszhoz, és szerencsére már nem mentünk sehová, csak egyenesen haza, mindenki fáradtnak látszott.

  Csütörtökön már azzal a tudattal keltem föl, hogy holnap hazatérünk, és ez nem kis csalódottsággal töltött el. Aznap megint suliba mentünk. Az első óra nekem kémia volt, és már azon megdöbbentem, hogy a diákok fehér köpenyeket vettek fel a kísérletezés miatt. Miután rákérdeztem, kiderült, hogy minden órán kísérleteznek, és ennek eredményéből vonnak le következtetést, tehát azért ők is számolnak. Páronként volt egy-egy tálca, amin lombikok, mérőedények sorakoztak a vegyi anyagokkal. Ha egy tanuló elrontotta a kísérletet, egy erre a célra előkészített kannába kellett öntenie a folyadékot, ezután újrakezdhette a folyamatot. Az iskola biztosított védőszemüveget és kesztyűt a tanulók számára, a felszerelés magas színvonala engem eléggé meglepett. A kémiatanár jó fejnek tűnt, megkérdezte a nevünket (amit végül nem ejtett ki), és ahogy haladtunk előre az órával, megkérdezte, értünk-e valamit belőle. Természetesen én nem értettem, ezért nem volt kedvem a második órára is maradni. Ismét elmentem a könyvtárba, ahol megláttam egy végzős diákot, akivel szerdán jót beszélgettem.

  Elbúcsúztam tőle, majd csatlakoztam az egyik magyar diákhoz utolsó iskolai körútján. Mikor vége lett az órának, még egy kicsit beszélgettem a cserediákom osztályával, aztán elmentünk a projektmunka helyszínére, hogy befejezzük azt. Nekem beszélő szerep jutott, így az egyik francia diákkal készültünk az előadásunkra, majd miután ez megvolt, elmentünk ebédelni. 13 órától kezdődött a kiselőadásunk, amit kétszer adtunk elő annak érdekében, hogy minél többen meg tudják hallgatni. Elég jól sikerült, és a nap folyamán többen is megkérdezték, hogy mi vagyunk-e a magyar diákok. Hírnévre tettünk szert!

  Ezután városnézés következett Lorgues-ban. A találkozónk egy kávézóhoz volt megbeszélve, ahol mindenki kért egy kávét, sütit, ezzel váratlanul nagy forgalmat hozva a tulajnak. Órákig képes lettem volna ott ücsörögni, de végül vissza kellett mennünk a sulihoz, mert hamarosan vége volt az óráknak, és ment a busza mindenkinek.

  Végül elérkezett a péntek... Erőtlenül keltem föl, jó korán, hogy legyen időm összepakolni. A parkolóban mindenki búcsúzkodott vendéglátóitól, én is ezt tettem. Miután sikerült elszakadnunk a családoktól, megkezdtük utunkat vissza Nizzába. Az aznapi program ottani városnézés volt.

Nice: óváros (saját fotó)

  Végigmentünk busszal a parton, majd egy adandó alkalommal leszálltunk és kaptunk egy rakat szabadidőt városnézésre. Mi szétszéledtünk, alaposan bejártunk minden kis utcát, szuvenír- és könyvesboltot, ami akadt a városban. Utcazene szólt a főtéren, ami elválasztotta az óvárost a „polgári Nizzától”. Az olasz hangulatú, hentesekkel és halárusokkal teli, szűk utcákkal és sikátorokkal behálózott, kávéházi hangulatú óvárosból hirtelen ötemeletes házakkal beépített, designer boltokkal megtömött, széles, fényes utcákkal, luxushotelekkel és turistákkal elárasztott, nyüzsgő tengerpart lett. A séta végére érve megismertük a kétarcú Nizzát. Idilli volt a délutáni napsütésben sétálni, megfeledkezni a közelgő hazatérésről és a vele járó sok gondról. Mi az utolsó pillanatban vettünk magunknak valamiféle ebédet. Míg a többiekre vártunk, ettünk, és közben megtárgyaltuk, kinek milyen dolgozata lesz otthon, milyen tantárgyakból kell majd készülnie. Hosszas várakozás után végre felszálltunk a buszra, ami elvitt minket a reptérre, bár nehéz dolga volt a vezetőnek most is, mivel Nizzának sem voltak széles utcái. Ezért értünk oda a reptérre a gép indulása előtt mindössze egy órával. A gép lekésése nem fenyegetett ugyan, de azért sietnünk kellett. A csomagokat villámgyorsan feladtuk, majd átverekedtük magunkat az ellenőrzésen, és végül a beszállásnál vártuk egymást, ki itt, ki ott volt, ami jelentősen megnehezítette a tanárnő dolgát.

  Végül mindenki sikeresen megérkezett, és mivel szerencsére priority jogunk voltunk, hamar fent voltunk a gépen. Felszállásnál vetettünk egy utolsó pillantást Nizzára és a tengerre, majd 1 óra 40 perc visszarázódás következett.

  A kiszállást követően sokat, nagyjából 20 percet kellett várnunk a bőröndökre. Ahogy jöttek a cuccaink, úgy fogytunk mi is, mindenki hazament.

  Furcsa volt, hogy a ruháim illata még sokáig őrizte vendéglátóim lakásáét, és ahogy otthon kipakoltam, a szobám is átvette ezt a másik „otthon-szagot”, ami csak napokkal később szűnt meg.

  Nehéz volt újra suliba menni, a szombati tanítási nap nem sokat segített a pótolnivalók feldolgozásában sem. Mindössze egy napom volt készülni, ami miatt nem egy rossz jegyet zsebeltem be, de kétség sem fér hozzá, hogy nagyon megérte az utazás.

   A visszatérés után még egy-két hétig nehéz volt visszaállni, számomra olyan volt, mintha hónapokig lettem volna távol. Nagyon élveztem az ott – és velük – töltött időt, kinyílt egy kicsit a világ azzal, hogy nem csak várost néztünk és kirándultunk a hét folyamán, de iskolába is jártunk a diákokkal, ami egy hatalmas élmény volt. Megismerkedtem néhány emberrel, és jó kapcsolatot ápoltam a vendéglátóimmal, ami sokat segített az utazás élvezésében. Leginkább egy vakációra hasonlított: megfeledkeztem mindenfajta iskolai kötelezettségemről, és úgy általában a gondjaimról. Gyakoroltam a nyelvet (az angolt is). Míg a hét elején nehezemre esett megérteni a francia beszédet, tartózkodásom végére már egyre többet értettem abból, amit mondanak.

  Összességében nagyon jól éreztem magam, szívesen megismételném, és hálás vagyok, amiért mehettem.

  Bori

Heti keresztrejtvény #5

Az e heti keresztrejtvényt itt találjátok.

Jó szórakozást!

Szárazság

A 7.NY osztály gondolatai a Pesti Magyar Színház Szárazság című darabjáról

„Nagyon tetszett az előadás, tanulságos volt. Néha humorosan, néha pedig nyomasztóan mutatta be, hogy milyen állapotban van a Föld. A helyzet ráébresztett arra, hogy milyen rossz irányba fejlődik a világ. A modern technika előnyeit és hátrányait láthattuk, ahogyan az emberek utólag próbálják helyrehozni a hibáikat, hogy a haldokló bolygót az utolsó erejükkel megmentsék.”

„A darab teljesen átadta a lényeget, és én annyira beleéltem magam, hogy kicsit el is hittem, hogy 2050-ben vagyunk.”

„Tetszett, hogy hárman voltak a színészek, és több karaktert jelenítettek meg.”

„…rátapintott a globális felmelegedéssel, a környezetszennyezéssel járó problémákra.”

„Az tetszett a történetben, hogy a jövőben játszódott. Érdekes volt, ahogy az író elképzelte a jövőt 2050-ben.”

„Nagyon tetszett, hogy egy kis közösség, csak az osztály volt ott, és nem egy csomó idegen emberrel kellett együtt néznünk, hanem családias környezetben, csak az osztállyal. Kiemelném még azt is, hogy nekünk is volt szerepünk benne, mindenki meghallgatta a másik véleményét, álláspontját. Ráadásul még nekünk is kellett egy apró jelenetet megformálni, ami nekem nagyon-nagyon tetszett!”

„…megtanított pár dologra, például hogy figyeljünk oda arra, mennyi vizet pazarlunk.”

„Tetszett, hogy időnként megálltunk és átbeszéltük, hogy mi történt. Így könnyebb volt fejben összeraknom a történéseket.”

„Szerintem nagyon jól szembesített a hamarosan bekövetkező problémákkal. Nagy hatása volt, felnyitotta a szemünket. Nagyon tetszett, hogy interaktív volt, mi is beszélhettünk, kérdezhettünk és véleményezhettünk bármit.”

„Nagyon tetszett a darab és jó volt, hogy mi is bekapcsolódhattunk a műsorba izgalmas feladatokkal, beszélgetésekkel.”

„Szomorú volt. Pár év múlva lehetséges, hogy ez tényleg bekövetkezik, hogy elfogy a víz a globális felmelegedés miatt. Tetszett, hogy ugráltunk az időben, és hogy mi is elmondhattuk az ötleteinket.”

„Azért volt jó ez a produkció, mert megmutatta a jövőt, ami szerintem meg is fog valósulni. Azért gondolom ezt, mert már most sem állunk jól a vízzel és a klímával.”

„Észre lehetett venni olyan jövőbeni problémákat is, mint például az elszegényesedett beszéd, túl sok rövidítés.”

„Szerintem az előadásból tanulhattunk és megérthettük, hogy milyen jó dolgunk van, amiért van hazánkban elegendő víz. Mondjuk Afrikában ezt a színdarabot a valós életben is el tudnám képzelni, mert ott tényleg szomjaznak és éheznek az emberek.”

„Tetszett, hogy ránk hagyták a történet befejezését. Nagy késztetést adott, hogy elolvassam a könyvet!”

„Nagyon érdekes mondat a jövőből: Egyszer rajzoltam egy fecskét anyának, elsírta magát. Én nem tudnám elképzelni a Földet rendes élet nélkül.”

„Nagyon érdekes volt, mert útmutatást adott arra a problémára, ami az emberiséget évek múlva súlyosan érinteni fogja. Megmutatta azt, hogy ha nem használjuk takarékosan a Föld vízkészleteit, akkor évek múlva nagy szárazság és szomjúság lesz a Földön. A történet nagyon izgalmas volt, mert belepillanthattunk abba a világba, ami 2050-ben történhet velünk, amikor például önjárókkal közlekedünk.”

Halloween a gimnáziumban

  Bár a diákönkormányzat munkatervében nem volt benne, egy hirtelen ötlettől vezérelve október 28-án, pénteken halloweeni bulit tartottunk a gimnáziumban. A kezdeményezés érdeme Pimm Olívia 8.HR osztályos tanulóé, aki szervezőcsapatot toborzott és lelkesen népszerűsítette az eseményt. Volt halloweeni Kahoot, a konditeremben diszkó és természetesen jelmezes felvonulás az aulában. A beöltözéshez külön ösztönzést adott az is, hogy aki jelmezben volt aznap, mentesült a szóbeli feleléstől.

  A jelmezeket háromtagú zsűri értékelte, és az alábbi eredmények születtek:

• legijesztőbb: Bateman, Radócz Emma Gabriella 8.T
• legjobban kivitelezett: Barbie, Fodor Zsófia 9.T
• legkreatívabb: Pitbull, Kiss-Bíró Lili, Székács Laura, Heckl Panni 9.T
• leghitelesebb: Kanye, Sipos Ábel 9.T
• legötletesebb: Macskafogó, Bernáth Anna, Koltai Lili 8.T, Kocsis Miklós 9.HR
• legviccesebb: vakegér, Tagscherer Nikolett, Rostás Lujza, Méhes Zsófia 10.A

  Ide kattintva nézhetitek meg a halloweeni fotókat és videókat.

Heti keresztrejtvény #4

Az e heti keresztrejtvényt itt találjátok.

Jó szórakozást!

Napfogyatkozás

  Október 25-én egy különleges eseménynek lehettünk tanúi, az iskola falain belül is, ugyanis 11:18 és 13:33 között részleges napfogyatkozást figyelhettünk meg, ha kimentünk az udvarra.
  A mi osztályunk a földrajzóra keretében részt vehetett ennek az eseménynek a megvizsgálásában. Földrajztanárunk, Havassy András tanár úr minden kérdésre nagyon szívesen válaszolt nekünk, így plusz információkkal gazdagodhattunk. Mindenki kitöltötte a napfogyatkozásról szóló iskolai Kahootot is, amivel versenyezhettünk, hogy kinek lett a legmagasabb pontszáma.
  A részleges napfogyatkozás során a Hold kitakarja a Napot, Budapesten 0,44 magnitúdós volt, tehát a Hold árnyéka a napátmérő 44%-át takarta. Ha különleges szemüvegen vagy a teleszkópon keresztül néztünk a Napba, láthattuk a Hold alakját is (ráadásul nem vakultunk meg). A következő ilyen, hazánkból is látható eseményre 2027. augusztus 2-án kerül sor.

  Pálinkás Petra 8.T

 

Interjú Schmidt tanárnővel

Mikor kezdett el tanítani?

A Rákócziban, vagy úgy egyébként?

Úgy egyébként.

Pontosan negyven éve.

És a Rákócziban?

Harminckilenc.

Miért tetszett eljönni az előző munkahelyéről?

Szegeden jártam egyetemre, ott kezdtem tanítani a Tömörkény Gimnáziumban, és egy év után jöttem Budapestre. Nagyon érdekesen találtam rá a Rákóczira, ha ez érdekel titeket. Abban az időben nem volt internet, csak telefonkönyv. Kinyitottam, és benne voltak a kerületek egymás után: első kerület, második, harmadik, stb. Elkezdtem sorban hívni a gimnáziumokat, és a Rákóczi volt az első, ahol azt mondták, hogy szükség van ilyen szakos tanárra. Ugyanúgy tehettem volna azt is, hogy a pesti kerületekkel kezdem, és akkor esetleg valamelyik pesti – és nem budai – gimibe kerülök, úgyhogy semmi tudatos választás nem volt a Rákóczit illetően.

Mi az Ön másik szakja?

Orosz. Orosz nyelv és irodalom.

Azt tanította valamikor itt?

Persze, nagyon sokáig. A rendszerváltással szűnt meg a kötelező orosztanítás. Később felvetettem az igazgatónőnek, hogy hozzuk vissza választható második nyelvként. Volt igény a diákok részéről is, és voltak meg vannak is még orosz szakos kollégák. A saját osztályomnak tanítottam egy darabig szakkörként, mert szerettek volna oroszt tanulni. Nagyon sokan választották volna a diákok közül, csak miután több idegen nyelvet tanítunk, már nem volt lehetőség egy újabb nyelv tanítására. De magánban tanítok, meg a lányom is tud oroszul, használom a nyelvet mind a mai napig.

Miért lett tanár?

Tizenegyedikes koromban – akkor azt III. osztálynak hívták – megtetszett. Jó tanáraim voltak, Pécsen jártam a Leőwey Gimnáziumba. Most egyházi, de régen állami gimi volt. Nagy társadalmi életet éltem, nagyon szerettem szervezni, meg nagyon szerettem embereket irányítani, és láttam, hogy a többiek hallgatnak rám. Abban az időben, amikor én jelentkeztem, nem volt sok szak az egyetemeken. Azt tudtam, hogy egyetemen szeretnék tanulni, egy magasabb szinten. Felvételinél húsz pont volt a maximum abban az időben (18,5 pont alatt nem nagyon lehetett bekerülni egyetemre), és mehetett az ember jogra, orvosira, közgázra vagy bölcsésznek, de a bölcsész egyben tanárszak is volt. Aztán Szegeden – az egyetemen – negyedéves voltam, amikor megbetegedett az egyik egyetemi gimnáziumban egy tanár, és engem kértek helyettesítő tanárnak a tanszékről. Amikor kiálltam a gyerekek elé negyedéves koromban, kiderült, hogy nagyon jól tudok tanítani. Szerettek a diákok, jól éreztem magam ebben a szerepben. És akkor úgy gondoltam, hogy az egyetem elvégzése után tanítani fogok, nem váltok szakmát. Azóta sem bántam meg, megmondom nektek őszintén, szeretek tanítani.

Egyetem alatt mennyi időt kellett a Szovjetunióban töltenie?

Elsőéves korunkban hat hetet az Állami Egyetemen Odesszában, az ugye most Ukrajna, és ötödévben az első félévet a moszkvai egyetemen, úgy kaptunk csak diplomát. De párhuzamosan kellett végezni a szegedi egyetemen a másik szakot, a történelmet. Nem volt online oktatás, úgyhogy ez igazi kihívás volt számunkra.

Milyen tapasztalatokat szerzett?

Nagyon jól éreztük magunkat! Jó volt, az egész évfolyam kiment, együtt voltunk, mint „nyugatról jött lányok”. Nekik Magyarország nyugat volt, mondták, hogy „Запад, Запад”, az oroszul azt jelenti, hogy nyugat. Jó életünk volt, magas ösztöndíjat kaptunk, jó tanáraink voltak, élveztük, hogy megértenek minket, barátságokat kötöttünk az ottani egyetemistákkal. Öröm volt anyanyelvi közegben gyakorolni a nyelvet, amit addig itthon tanultunk, szakmailag is jó volt. De emberileg is. Amikor hazajöttünk, és töriből kellett nem kevés vizsgát letenni... Na az nem volt olyan vidám, az kemény történet volt, de megugrottuk.

Milyen élmény volt vonattal átmenni a határon?

A záhonyi vasútról van szó, a sín széles (Ukrajna, korábban Szovjetunió felé) és normál (Magyarország felől) nyomtávolsága miatt. Először átélni döbbenetes volt. Nekünk addig senki sem mondta, hogy ez így működik. Ott találkoztunk először azzal a ténnyel, hogy daruval felemelik a kocsit, amiben ülünk, kicserélik az alvázat és visszaengednek a földre. Éjszaka emelték a vagont, mi lányok nem szálltunk ki, csak a fiúk nézték ezt a műveletet a biztonságos földről. Amikor visszafelé utaztunk, már mi is kiszálltunk, és láttuk, mi történt velünk…. Nagy technikai élmény egy bölcsésznek, képzelhetitek… De utána, amikor nyaranta utaztam ki (tolmácsként dolgoztam az egyetem megbízásából), már természetes volt ez a manőver.

Miben tért el az ottani közoktatás a magyarországitól?

A közoktatásról nem tudok nektek sok mindent mondani, mert azt nem ismertük. Az egyetemen csak az orosz mint idegen nyelv oktatásával találkoztunk. Tehát ez azt jelenti, hogy az orosz nyelvi szak idegeneknek szólt, ezért én csak ezt a részét tudom nektek elmondani. Nagyon speciális tantárgyaink voltak. Kimondottan minőségi oktatást kaptunk, ez nyilván a szegedi és a moszkvai egyetem vezetésének az egyezsége alapján alakult ki, és a lefektetett szerződés szerint ment, de nem tért el semmiben a magyartól, ugyanúgy voltak vizsgák, szemináriumok, dolgozatok, egyik rendszerből a másik rendszerbe átlépni nem volt nehéz. Leszámítva, hogy csak oroszul beszélhettünk. De például ugyanígy voltak nyelvi laborok is.  Abból a szempontból jobb volt, hogy tudtuk, ez a jegy nem számít, se a diplomába, se az itthoni ösztöndíjba. Az esélytelenek nyugalmával lehetett ott mindenből ötöst szerezni. Koleszban laktunk, reggeltől be kellett menni nyolcra az egyetemre (télen nagyon hideg volt reggel), és ugyanúgy voltak délután is órák. Nem volt nagy különbség az oktatásban.

A Szovjetunióban ez egységes volt?

Nem, ez akkor úgy volt, hogy a magyarországi egyetemeknek és főiskoláknak volt társegyeteme és társfőiskolája a Szovjetunióban. A főiskolások például Novgorodba mentek, ott is volt orosz mint idegen nyelv tanszék, de hogy más szocialista országok diákjai mentek-e részképzésre (így hívták hivatalosan), azt nem tudom.

Más most történelmet tanítani, mint akkor?

Mint a kezdetekben? Nagyon más. Bizonyos értelemben könnyebb, bizonyos értelemben nehezebb.

A tananyag mennyiben változott?

Sokban, nagyon sokban. Ha kezdhetem szubjektív oldalról, akkor az ember minél régebben tanít, annál könnyebb tanítani, annál nagyobb a tudása, a rutinja. Ti is látjátok, mi a különbség egy tanárjelölt, egy fiatal és egy idősebb tanár között. Ez természetes. A tananyag rengeteget változott, szoktam mondani, hogy amit a pályám elején tanítottam, mármint a gimiseknek (és szegények abból írtak dolgozatot), az ma már egyetemi szint. Sokkal többet és részletesebben kellett tanítani és tanulni. Ma már olyan országokat nem is tanítunk, amit régen tanítottunk, anyagrészek sokasága maradt el az évtizedek során. Nem ismerték azt a fogalmat, hogy kompetencia. Nem voltak előregyártott dolgozatok, az ember kiosztotta a papírt, feltette a kérdéseket, és gyakorlatilag mindegyik kifejtős kérdés volt, leszámítva az évszámot meg a topográfiát. Úgyhogy (akár) nyolc kifejtős kérdés volt egy ilyen dolgozat. Nagyon más volt. Nem mondom, hogy most könnyebb vagy nehezebb. Más volt. Jött a rendszerváltás, nyilván más hangsúlyok jöttek elő, nagyon sok mindent nekem is másképp kellett tanítanom, mint ahogy az egyetemen tanultam. Meséltem nektek is erről, például a török kort, 1956-ot… Voltak ilyen változások, de ez nem okozott nehézséget a tanításban.

A diákok is változtak?

Rengeteget. Nagyon sokat változtak. Amikor visszajönnek régi tanítványaim, mert visszajönnek, és találkozok velük, akik már felnőttek – nem a suliban, hanem otthon, vagy valahova beülünk beszélgetni –, mindig kérdezik, hogy „Tanárnő, milyenek a mai diákok?” Nehéz nekik megfogalmazni, azt szoktam mondani, hogy nagyjából ötévente már nagyon mások.

És a tanítási módszereiben…?

Kell, nagyon kell, hogy rugalmas legyen az ember. Meg kell találni azt a módszert, amivel haladok az anyagban, ti pedig meg tudjátok tanulni, mert azt nem engedhetem, hogy ne tanuljátok meg. A figyelem, a koncentráció ideje lerövidült, ti már máshoz szoktatok. Rövid Netflix-sorozatrészek, az internet, rákattintasz, megnézed. Most nagyon egyszerűen mondom, fel kellett gyorsulnom. Olyan kis egységekre kell lebontani az óra anyagát, amit még be tudtok fogadni, erre mondom azt, hogy koncentráció. Érdekessé kell tenni a törit, mert önmagában nem érdekes, titeket a színes, sokszagú, vibráló világ érdekel. Ha a történelmet, a régi dolgokat unalmas, beporosodott módon tanítanám, nem jutna el hozzátok. Így tanítani nem az én világom.

Amikor be tetszik lépni egy új csoporthoz, mit szokott először megfigyelni?

Amikor először bemegyek egy új osztályba, sok ismeretlen arcot látok. Egy benyomást szerzek az osztályról. De azért első órán már kiderül, hogy ki az, aki kommunikatív, ki az, aki esetleg szívesebben dolgozik együtt velem. Legalább egy hónap, amíg fel lehet oldani, hogy mindenki hajlandó legyen, vagy merjen megszólalni. Valahol egy hónapnál is több. Az, hogy úgy tudok órán szakmailag beszélgetni veletek, ahogy tudunk, hosszú idő munkája.

Van eltérés abban, hogyan tanít két csoportot?

Persze. Még ugyanazt a leckét is másképp kell tanítani minden csoportban. Ki mire fogékony, kinek mennyire kell lebontani az anyagot, hol lehet nagy íveket, vagy apró dolgokat is bemutatni. Ha ugyanazt az anyagot osztott csoportban tanítom, főleg ha HR, és egymás után megyek be az órákra, teljesen másként és mást tanítok. Ez az osztály profiljából is adódik. Ezért sem lehet megunni a tanítást, mert kétszer ugyanazt az órát, legalábbis én, soha nem adom le. Mindig van benne valami kis változatosság. Mert különben, gondoljatok bele, negyven év alatt bekattannék a töritől. Persze vannak anyagrészek, amiket szeretek, és van olyan, amit nem, van olyan, amit nagyon nem, de ezt nektek nem szabad soha megéreznetek.

Az utóbbi években mi volt a legjobb munkájához kötődő élménye?

Tudjátok, hogy szoktak lenni tanárjelöltek nálam, már huszonöt éve. Mindenki szeretettel és nagy szakmai elismeréssel vált el tőlem, de volt két olyan hallgató, aki nagyon szívet melengető dolgokat mondott. Az egyikőjük azt mondta, hogy „Gabi (hát nyilván nem tanárnőzött akkor már), boldogok lehetnek azok a gyerekek, akiket te tanítasz.” Külső szemlélőként persze sok mindent látott, ez nekem komoly elismerés volt. A másik egy fiatalember volt, képzeljétek el, ő egyoldalas levelet írt nekem, mikor elment, köszönetképpen. És azt írta, hogy ahogy emberileg és szakmailag engedem őt megnyílni, azt külön köszöni. Ez volt a hallgatók részéről. A diákok részéről pedig volt olyan, aki a hatosztályosból az utolsó három évben jött az osztályba, más városból költöztek Budapestre. A banketten kaptam tőle egy nagyon szép könyvet, és azt mondta, hogy „Tanárnő, én utáltam, gyűlöltem a történelmet, és most az életem része. Köszönöm.”, ez nagyon aranyos dolog volt. És hát a szülők, amikor a szülők felhívnak, vagy fogadóórán, amikor még bejöhettek személyesen… Volt olyan apuka, aki azért várt egy órát, hogy azt mondja: „Köszönöm, Tanárnő!”. Tehát igazából mindegyik részről, a szülők, a gyerekek és a hallgatók részéről is kaptam sok-sok elismerést.

A következő kérdés eddig majdnem minden interjúban megjelent a Röplapban. Hánykor szokott felkelni, hogy beérjen első órára?

Nincs első órám, de hogyha van, akkor hat óra tízkor.

A kutyákat szereti jobban, vagy a macskákat?

A kutyákat, egyértelműen. A macskák nem nagyon állnak hozzám közel annak ellenére, hogy a nagyobbik lányomnak van macskája, és időnként macskaszitterkedek. Tehát lett volna lehetőségem megszeretni, de én kutyapárti vagyok.

A csoportjai megfigyelhették, hogy sosem ad házit a hosszabb szünetekre. Ön ilyenkor szokott dolgozatot javítani?

Nyilván akkor javítok dolgozatot, amikor kell. Régebben sokat javítottam a szünetben, ennek az volt az oka, hogy két gyereket neveltem, nem volt sok szabadidőm. Amióta ők nagyok, azóta törekszem arra, hogy ne kelljen szünetben javítani. Igaz, most is vár majd rám dolgozatjavítás, de engem ez nem zavar. Sokkal kipihentebb vagyok, sokkal jobban tudok koncentrálni, könnyebben dolgozok. Elárulok nektek egy titkot: én rengeteg dolgozatot javítottam autóban, amikor a családdal vagy a férjemmel utaztunk hosszabb útra. Volt egy kemény mappám, amire rátettem a dolgozatokat, és mire megérkeztünk, általában a felét mindig kijavítottam. Szerettem autóban javítani.

Van olyan hely, ahol még nem járt, de el szeretne oda utazni?

Igen, nagyon sok van, és várom, hogy már ne kelljen tanítanom. Ha nyugdíjas leszek, akkor utazok, utazok, sokat utazok. Skóciába egész biztosan el fogok menni. Én nagyon szívesen visszamennék Oroszországba. Az most pár évig valószínűleg lehetetlen lesz, de amint lehet, visszamegyek. Grúziába nagyon szívesen elmennék, az északi, skandináv államokba... Hosszan tudnám sorolni a terveimet. Ha anyagilag meg egészségileg megengedhetem, akkor igen, megyek, sok helyre. De arról már nem fogok nektek élménybeszámolót tartani.

Melyik hely volt eddig a legnagyobb hatással Önre?

Nagyon szeretjük a férjemmel Ausztriát. Túrázni nagyon szeretek, télen-nyáron. Nem síelek, hanem túrázok télen is, az osztrákokat, Ausztriát nagyon szeretem. Nagy hatással volt rám Párizs, mert a szocializmusban nem volt könnyű nyugati országokba utazni. Az egyetem után, összerakva az ösztöndíjat (első évben nem engedtek ki az országból, friss diplomásként nehogy disszidáljak), Párizsba utaztam. Élt ott egy magyar barátunk, egy nyarat töltöttünk Franciaországban. Az első nagy élményt nekem Párizs adta, és hát bármennyire furcsa, a Szovjetunióban az a fél év, amikor mi voltunk a „nyugati lányok”, a gondtalan egyetemisták. Az egy teljesen más élet volt. Nagyon jó dolog volt, minden hiányával együtt, mert azért rengeteg dolog hiányzott a megszokott életünkből… De maga a szabadságérzet, meg ez a kicsit gondtalan egyetemista-világ nagyon jó volt. Tehát összefoglalom: Ausztria, Párizs és ez a moszkvai félév.

Hogyan tud mindig jókedvű maradni az óráin?

Ilyen a természetem, én otthon is mindig ilyen vagyok. Nagyon komoly és fárasztó dolognak kell történnie ahhoz, hogy elmenjen a jókedvem... Nem tudom, valószínűleg így születtem, így is halok meg. Ez van. Engem nem idegesítenek a gyerekek meg a diákok.

Mit szeret a történelemtanításban?

Mesélni, elmondani, hogy apró puzzle-darabokból ti össze tudtok rakni valamit, hogy van egy rálátásotok a folyamatokra, kialakul egy gondolkodásmódotok. Egyébként a történelem nagyon száraz, nekem sokszor mondják a jelöltek, hogy borzalmas, ők hogyan tanultak törit. Jegyzeteltek, írtak és írtak egész órán, aztán hazamentek, kész, ennyi. Ez is a történelem, de én nem ezt a történelemtanítást szeretem. Ha van egy összetett tudásod, akkor azért te sem unnád meg a tanítást, mert nektek ezt mesélem, a másik osztálynak azt, sokszor szoktam kérdezni a gyerekektől, hogy „Meséltem ezt nektek?”, mert nem mindig tudom, melyik osztálynak mit meséltem abból a korból, és ha nem, akkor muszáj elmesélnem… Ilyen vagyok, muszáj elmesélnem. És akkor az ember nem csak szárazon tanít, hanem majdhogynem élvezi azt, amit csinál.

Mit tanácsolna annak, aki történelemtanárnak készül?

A hallgatók nagyon sok tanácsot kapnak. Mindig azt mondom, hogy úgy tanítsd a történelmet, hogy a gyerek ne kapjon frászt, hogy töriórája van, legyen érdekes, kicsit izgalmas az óra. A diákoknak azt mondanám, jól gondolja meg, hogy akar-e töritanár lenni, mert nagyon sok kihívása lesz az elkövetkezendő időkben egy történelemtanárnak. Sok tudással, felkészülten mehet csak tanítani, különben kifütyüli az osztály.  Plusz kötelező érettségi tantárgy, tehát felelősséggel tanítson, ezt mindig mondom a hallgatóknak is, a diákok érettségiznek, itt nekik minden pontra szükségük lesz, itt nem engedheted meg magadnak azt, hogy egy részét nem tanítod meg az anyagnak, vagy nem olyan részletesen, esetleg nem gyakoroltok eleget, mert elveszed a továbbtanulási pontjait.

Ön szerint miért van mégis ennyi olyan töritanár, aki csak szárazon adja le az anyagot?

Valószínűleg más képzést kaptak, én egy régi bútordarab vagyok, én még mást tanultam az egyetemen. Nyilván ez habitustól is függ, tanáregyéniségtől, nem tudom. De sajnálom azokat a gyerekeket, akik egy nagyon érdekessé tehető tantárgyat szárazon tanulnak. Ha tudnám a megoldást, akkor biztos nem itt ülnék. Nem tudok erre válaszolni.

Minek a hatására tanít Ön úgy, ahogy?

Én mindig így tanítottam. Amikor első évben Szegeden tanítottam, akkor három hónap után, mint fiatal tanárt, még plusz órákra betettek egy osztályba, mert a tanáruk beteg lett. Mondták, hogy holnaptól Schmidt Gabi tartja azt a két töriórát. Csak minimális gyakorlatom volt tanárként. Amikor meggyógyult a kolléganő, a gyerekek petíciót írtak az igazgatónak, hogy nem szeretnék, hogy visszajöjjön a tanáruk. Ami nekem persze rém kellemetlen volt, mert közös tanáriban ültünk. És akkor megkérdezte az a tanárnő, nálam talán tíz évvel volt idősebb, hogy mit csináltam a gyerekekkel, mert hogy ilyet ebben az iskolában még soha nem írtak. Mondtam, hogy semmit, csak tanítottam. Tehát nem tudom megmondani, honnan jött. Ez az, amit mondtam nektek, visszakanyarodva az elejéhez, hogy tizenegyedikes voltam, amikor azt láttam, tudok úgy kommunikálni a saját korosztályommal, hogy nekem megteszik azt, amit a másiknak nem. És igazából semmit sem csináltam, csak ugyanúgy az osztálytársuk voltam. Szerintem ez jön, nem tudom. Erre inkább nektek kellene tudni a választ, akiket tanítok.

Ezúton is szeretnénk megköszönni Schmidt tanárnőnek az interjút, aki utána elárulta nekünk, hogy már csak két évig tanít. A beszélgetés során minden utólag felmerülő kérdésünkre válaszolt, és végig mosolygott, úgyhogy nekünk is igazán jó élmény volt.

Lengyel Karola és Margaritidis Emília