A jövő fizikája

 

A 7.T osztály diákjai a fizikatanáruktól, Gönczöl Zoltántól azt a feladatot kapták, képzeljék el 100 év távlatában a fizika tantárgy gyakorlati megvalósulását. A tanári felhívásra nagyon sok pályamunka érkezett, alább három különösen kreatívat teszünk közzé. Eljött a kvantumfizika, az időutazás, az űrutazás kedvelőinek az ideje😀!

 Amit ma még elképzelhetetlennek tartunk- avagy középiskolai tanárok

dolgozatértékelésének befolyásolása a kvantumfizika törvényeinek és az            

                         idegtudományok eredményeinek segítségével

A kvantumfizika törvényeit és a modern idegtudományok vívmányait figyelembe véve úgy tűnhet, hogy csupán apró lépések választanak el minket attól, hogy diákként befolyásolni tudjuk a dolgozatainkra adott jegyeinket, a tanáraink értékelő munkáján keresztül. Elmélkedésemben összefoglalom a legfontosabb tudományos alapokat, és egy példával szemléltetem ezek lehetséges hatásait. A végső megoldás azonban még várat magára, ez a jövő feladata.

A kvantumelmélet egyik központi fogalma a hullám-részecske kettősség. A fény és az anyag mutat mind hullám-, mind részecsketulajdonságokat. A hullámoknak nincs pontos helyük, hanem „lehetőség mezőkként” léteznek. Ha ez a lehetőségmező összeomlik, részecske lesz belőle, szilárd tárgy, ami viszont már térben és időben meghatározható. Ami a váltást okozza a két állapot között, az a megfigyelés ténye. Azok az elektronok, amiket nem mérünk, nem figyelünk meg, hullámként viselkednek. Amint megfigyelésnek tesszük ki őket, részecskékké alakulnak, és lokalizálhatjuk őket. A megfigyelés, összeomlás előtti állapot a szuperpozíció állapota, vagyis a többszörös párhuzamos lehetőségek állapota. A megfigyelő kihatással van arra, amit megfigyel, vagyis befolyásolja a valóságot! Heisenberg szerint a megfigyelő tudata, ahol végül a megfigyelés leképeződik. Összefoglalva tehát, párhuzamos lehetőségek, valószínűségek léteznek, és a valóság kialakításában a kulcstényező a tudatos megfigyelés.

Néhány szót az idegtudományok felfedezéseiből. Az agy a szemen bejövő ingereket először alapvető idomokká, színekké és mintákká alakítja. Azután ezeket a mintákat egybeveti a hasonló dolgok tárolt emlékeivel, társítja érzelmekkel, jelentéstartalommal, majd ezt integrált képpé fűzi össze. Ha ránézünk egy tárgyra, az agy ugyanazon területei, ugyanúgy aktiválódnak, mint amikor csak elképzeljük azt a tárgyat. Az agy nem tud különbséget tenni. Az érzékszerveinken keresztül hatalmas az egyszerre beömlő információmennyiség. Az agy nekilát egy történetet alkotni a világról, de ehhez rengeteg többlet adattól kell megszabadulnia. Ami ismert, de nem fontos, kiszűrjük, ami ismeretlen nem látjuk. Az agyunk úgy van megszerkesztve, hogy csak azt látjuk, amit lehetségesnek tartunk. Mintákat párosítunk, amik a tanulásnak köszönhetően már léteznek bennünk. Életünk során minden megfigyelést tekinthetünk kvantummérésnek. Ezek az agyban emlékeket hoznak létre, amik egy ismétlődő ingernél aktiválódnak. Mindig úgy érzékelünk valamit, ahogy az visszatükröződik az emlékeinkről.  Az emlékekhez érzelmek kapcsolódnak, ezek ismétlődő megjelenése kémiailag is megerősíti a tapasztalatot. Az elképzelések, emlékek, érzelmek idegsejtek kapcsolódásait képezik. Azok az idegsejtek ugyanis, amik együtt sülnek ki, összehuzalozódnak. Ezek a kapcsolódások ismétlődéskor megerősödnek.

A fenti tudományos megfigyelések esetleges felhasználását egy példán szeretném szemléltetni. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve!

Egy 14 éves középiskolai diák élete első fizikadolgozatára készül. A fizika tantárgyával kapcsolatban vannak negatív asszociációi, mivel hallott történeteket arról, hogy humán beállítottságú anyukája milyen küzdelmek árán tanulta meg a fizikát egyetemi felvételijére. A dolgozat előtti hétvégét tanulással töltik, együtt. Nagyon sok energiát fektet abba, hogy pontosan értse a sűrűség lényegét, erre leginkább azért van szükség, mert nem tanult még soha fizikát, sőt természettudományt sem úgy igazán, új terület számára. Vasárnap estére tökéletes megértéssel oldja meg a feladatokat, amiket az iskolában az elméleti tanítás mellett egyáltalán nem gyakoroltak. Egyedül az anyagok sűrűségének táblázatát nem találja sehol, eligazítás hiányában. A tankönyv ugyanis nem került elő órán a tanévben. Anyja azzal bíztatja, hogy a dolgozat feladataihoz bizonyára megkapják ezeket az értékeket, hiszen nem a táblázatból keresgélés a fizikai feladat lényege. A dolgozat nagy csalódás. Bár tudja már, hogy kell kiszámolni a sűrűséget, de az említett táblázat nem kerül elő, a konkrét adatok hiányoznak a feladatok megoldásához. Egy másik feladatban általa még nem tanult történelmi események évszámát kell bejelölni egy számegyenesen. Azt gondolja, ha időben nagyjából megbecsüli a történelmi eseményt, és azt a számot helyesen bejelöli a számegyenesen, talán kap pontot, hiszen nem a történelemtudást kéri számon a feladat. A dolgozat eredménye számára tragikus, megkapja élete eddigi legrosszabb jegyét. Külön csalódást jelent számára, hogy egy osztálytársa, aki pontosan ugyanúgy old meg egy feladatot, kap pontot arra, ő pedig nem, pedig ezen múlik az eggyel jobb jegy. A fizikatanár a diák dolgozatában a leírt eredményeket pontozta, ő másképp gondolkozott a felkészülésről, feladatokról, megoldási módokról.

Történetünkben a tanár, ahogy a dolgozatra nézett, és annak akár fent vázolt lehetőségét is választhatta volna a kvantumvalószínűségek között, a tudatlanság részecskeformájaként figyelte meg a beadott munkát. A tanárként átdolgozott évei alatt számos diákot figyelt meg, akit nem érdekelt a fizika, aki szívesebben töltötte a hétvégét fizikatanulás helyett számítógépes játékokkal vagy telefon nyomkodásával. A megfigyelések hatására agyában ezek a tapasztalatok képeződtek le, kialakítva azon neuronális kapcsolatokat, amelyek vélhetően negatív érzelmekkel társultak.  A dolgozat láttán ezek az idegsejt hálózatok tüzelni kezdtek, talán haragudott is erre a diákra. Az agy azt látja, amit lehetségesnek tart. A fent tárgyalt törvényszerűségek alapján tehát szinte nulla volt a valószínűsége annak, hogy tudata a párhuzamos lehetőségek állapotából a diák által megélt valóságot válassza ki.

A diák korábbi képzettársítását tartalmazó ideghálózatokat ez a tapasztalat megerősítette, csökkent a lehetősége annak, hogy a fizika számára egy szerethető tantárgy legyen, annak ellenére, hogy az első fizikaóra hatalmas lendületet adott neki.

Elmélkedésem fő kérdése – kicsit félve, mert tudjuk, hogy a kérdésfeltevés maga is behatárolja a valóságot-, hogy befolyásolható -e a tudomány téziseit felhasználva a középiskolai tanárok dolgozatértékelési, döntési folyamata. Kérdés persze az is, hogy önmagában a feladatok eredménye határozza -e meg a fizikatudást, vagy számítanak a körülmények és az erőfeszítés is. De utóbbi kérdések már inkább filozófiai, mint tudományos jellegűek.

A jövőbeli álmom, ami ma még elképzelhetetlen, az az, hogy a tanárok a kvantumvalószínűségek közül azt válasszák ki, ami egy teljesebb képet ad a tanuló felkészültségéről, illetve hogy új tapasztalásoknak köszönhetően új szinapszisok alakuljanak ki, amik segítségével a megfigyelő agy képes lesz meglátni a lehetőségek között az ismeretlent, pozitív feltételezéseket és érzéseket társítva az új modellhez.

A probléma megoldásához segítségül egy újabb kvantumfizikai megfigyelésre próbálok támaszkodni. Az atomok nagyrészt üres térből állnak. A látszólagos üresség azonban nem üres, óriási mennyiségben tartalmaz finom, erőteljes energiát. A Véletlen Esemény Generátorral és Elektromos Szándéklenyomat Készülékkel végzett kísérletek óta tudjuk, hogy a gondolat is tartalmazza a valóság bizonyos variációjának megteremtéséhez szükséges energiát. Joggal gondolhatnánk tehát azt, hogy egy osztály diákjainak együttes, erős koncentrációjának hatására jobb jegyek születnek dolgozatjavításnál. Sajnos azonban kicsi a valószínűsége annak, hogy a 35 tanuló közül mindenki elfogadja ezt a gondolatmenetet, és hajlandóságot mutat a kísérletben való részvételhez. Tehát ez nem megoldás. A probléma nehézsége az, hogy két megfigyelő van, az egyik megfigyelő a másik megfigyelését szeretné befolyásolni, erre keresem a megoldást. Megteremthetem -e a tudatommal a másik megfigyelő kvantumvalóságát? Vajon elégséges -e az, ha új idegi kapcsolatokat létrehozva az agyamban a tanárt egy magas empátiával rendelkező, használható és érdeklődést felkeltő fizikatudást átadni kívánó, a számára már halálosan unalmas newtoni fizikára nem haragvó, saját diákkoráról maradó negatív emlékek alapján máshogy cselekvő valóságnak figyelem meg?

A kvantummechanika egyik alapvető elmélete talán még segíthet, a kvantum-összefonódás elmélete, amely nagyon leegyszerűsítve annyit jelent, hogy két objektum kvantumállapota között összefüggés, kölcsönhatás van még akkor is, ha térben messze vannak egymástól. Dr Radin kísérleteivel bebizonyította, hogy az elmék is összefonódhatnak, és pusztán azzal kölcsönhatásban lehetnek távolságuk ellenére, hogy észben tartják egymást. A kecsegtető eredmények sajnos mégsem elegendőek, hiszen a tanár elméjével nem léphetek kölcsönhatásba, ha az „észbentartás” egyoldalú.

Sajnos tehát úgy tűnik, hogy a probléma megoldása a jövő feladata. Azt hiszem egyelőre a diák számára az az egyetlen lehetőség, hogy szombat éjszaka a jövő felfedezéseiről gondolkodó szorgalmi feladattal küzdjön egy, a csúnya hármast esetlegesen feljavító ötösért. Igyekeznie kell ezt a kvantumvalóságot megteremteni.

A végszó pedig, mint megoldás legyen filozófiai: „Légy te magad a változás, amit a világban látni szeretnél.”

 Szűcs-Perner Illangó, 7. T

Kép a jövőről

Egy gyönyörű napsütéses délutánon Adél hazafelé tartott az iskolából a szokásos útvonalon. A nap sugarai vakítóak voltak számára, a levegő mégis fagyos volt, és ahogy sétált haza az út szélén, valamire figyelmes lett a távolban. Kíváncsiságból elindult a halovány, ám vibráló fény felé. Mikor odaért, a sikátor mélyén meglelt egy igen érdekfeszítő szerkezetet. Nem volt óriási, de elég nagy volt, hogy egy ember beleférjen. A gépezet nem volt a legnagyszerűbb állapotban, bár még egyben volt. Kívülről úgy nézett ki, mintha sok régi használt, vagy nem használt elemből lett volna összerakva. Voltak részei egy inga órából, hűtőszekrényből és más különb alkatrészekből. Belülről viszont kissé hasonlított egy lift kabinhoz, ám az oldalán fogaskerekek voltak, amiknek úgy tűnt fontos jelentőségük volt. A lány lassan széthúzta az ajtaját, és benézett. Belül több színes gomb volt az egyik oldalán, a többi nagy részt üres volt, kivéve egy digitális órát, ami mutatta az évet, hónapot, napot és pontos órát, percet. Belépett és behúzta maga mögött az ajtót, hogy legyen kicsit több ideje körbenézni belül. Azon az oldalon, ami tele volt színes gombokkal, egy piros a sok közül világított. Mutatóujjával benyomta, aminek hatására a kinti fogaskerekek elindultak, és a készülék belsejében lévő kis lámpa - ami eddig világított - hirtelen lekapcsolt. Egy pillanatra vaksötét volt a gép belsejében, majd újra felkapcsolódott, ahogy a vekker megcsörrent. Adél nem igazán értette, mi is történhetett, így ijedtében amint lehetett, kinyitotta az ajtót, és kisietett.

Ugyanabban a sikátorban találta magát. Visszanézett a gépre, ami ugyanolyan ramaty állapotában állt miután az óra elhallgatott. Végül a leány eldöntötte, inkább hazamegy mielőtt bárki is észrevenné, hogy csinált valamit. Mikor kiért a sikátorból vissza az utcára, szemei elkerekedtek csodálatban. Mintha egy teljesen másik világ nyílt volna előtte. Sok mindenben különböző, de mégis hasonló utcán találta magát. Tele volt járókelőkkel, akik -mintha múltban lett volna- régimódi ruhákat viseltek. A nők szoknyákat és sokféle, fajta kis ruhákat hordtak, míg a férfiakon öltönyök, a fiatalabbakon mellénykék voltak. Nagy valószínűséggel egy szabadtéri piacon találhatta magát. Az árusok kint tartották portékájukat, számos gyümölcsös bódé volt, de azonkívül árultak ruhákat, gyerekeknek játékokat és olyan eszközöket, amik kicsit sem hasonlítottak azokhoz, amit Adél megszokott. Az első reakciója a látványra automatikusan az volt, hogy elővette telefonját, és megörökítette, amit látott. Ahogy sétált végig bámészkodva a sok újdonság közt, belebotlott egy újságárus fiúba. Bocsánatot akart kérni, de mikor a fiú megfordult, teljesen ledöbbent. A gyereknek nem volt arca még csak nem is volt ember. Egy robottal találta szembe magát, aki úgy viselkedett, és élt, mint egy ember a többi közt. Az újságos köszöntötte természetes módon, és a legfrissebb újságot nyomta a kezébe. Ahogy jobban körbenézett, látta, hogy a piacon nem csak emberek voltak, hanem robotok is, elvegyülve a tömegben. Árusok és vevők egyaránt harmóniában az emberekkel. Adél elfogadva az újságot félre állt egy ház mellé, hogy egy pillantást vessen rá. A hírekben általános információkat közöltek, ám ami számára mindennél fontosabb volt, az az évszám. Szeme majdnem kiesett, mikor látta a valós dátumot: 2163.február 12.

Kezdett mindennek értelme lenni számára. Nem tartott sok időbe, elhatározta, hogy inkább visszamegy, mikor egy ötlet jutott az eszébe. Meg akart bizonyosodni valamiről, mielőtt visszamegy. Egyik osztálytársával fogadtak még anno azzal kapcsolatban, hogy vajon iskolájuk 100 év múlva is ugyanúgy fog-e kinézni, vagy legalább felújítják az omladozó épületet. Az egyikük szerint nem is volt kétség, hogy felújítják, hisz erről már voltak tervek és elméletek, hogy lesz megvalósítható, míg a másikuk szimplán csak nem hitte el, hogy erre bármikor is sor kerülne. Gyorsan visszasietett, hol az ő idejében az iskolája állt, és hihetetlen módon az iskola egy cseppet sem változott annak ellenére, hogy a környezete teljesen más lett. Igen elégedett volt magában, ugyanis az azt jelentette, hogy ő nyerte meg a fogadást. A kapukból lehetett hallani ahogy a csengő megszólalt, jelezve az óra végét és gyereksereg áramlott ki az ajtón. Ahogy a tömeg elvonult, már csak egy páran hagyták el az épületet. Köztük egy lány, aki éppen valami bonyolult ketyerét cipelt magával. A diák kissé szenvedett a táskáját, tornazsákját és még ráadásul egy találmányt cipelve, így hát Adél úgy volt vele, felajánlja segítségét, a készülék ugyanis nagyon felkeltette az érdeklődését. A lány hálásan elfogadta Adél segítségét és engedte neki, hogy vigye a masinát.

-De kérlek nagyon vigyázz vele – mondta a lány miközben átadta neki.

-Persze, fogok ne aggódj. Tulajdonképpen mi is ez?

-Ez egy iskolai projekt kertében készült. A cél, hogy tudjunk közlekedni a levegőben is, de nem úgy, mint a repülőkkel persze, hanem csak szimplán egy kis időre.

-És azt mégis hogy?

-Hát egyszerűen! Először is szerzel egy óriási drónt, amit én ez esetben inkább csináltam, aztán sok minden más applikálásával el tudod érni, hogy elbírjon és akkor szerelsz rá egy…

Adél próbált odafigyelni arra, amit a mellette lévő lány magyarázott, de valahogy sehogy sem tudta értelmezni. Először is, hogyan csinálsz drónt?!?!

-…és így készítettem ezt a csodát. Ami, ha bekapcsolod és belekapaszkodsz a fogókba akkor felrepít olyan 5-6 méter magasra és az épp elég, hogy elrepülj egy ember felett. Ez a keddi, pénteki és vasárnapi piac napokon a leghasznosabb, amikor annyian vannak, hogy alig tudsz áthaladni a tömegen.

-A mindenit! Te ennyire értesz az ilyenekhez?

-Hát tulajdonképpen ez a hobbim a testvéremmel, aki alapvetően elkezdte, és én csak bekapcsolódtam. Ha látnád, hogy ő mit készített! Azt mondta ma hiányozni fog iskolából, ugyanis teszteli az időgépét, amin annyi ideig ügyködött.

Adél egy pillanatra elgondolkozott. Nem lehet, hogy az volt az a készülék, amibe ő bemászott és ezáltal kötött ki 2163-ban?

-Időgép? Várj egy kicsit. Úgy nézett ki, mint valami hűtőszekrény oldalaiból összerakott óriási doboz, amibe be volt szerelve egy csomó minden más is? A belseje meg mint egy lift, tele gombokkal?

-Pontosan! Mégis honnan tudsz erről ilyen részletesen? Láttad már valahol?

-Hát az az igazság, hogy utaztam vele – vallotta be Adél kissé szégyenkezve.

Luca – mert így hívták a lányt - döbbenve nézett a másikra. Az tény, hogy Adél öltözéke egyáltalán nem illett bele az akkori stílusba, de nem gondolta volna, hogy az egésznek több oka is lesz minthogy ő szimplán fura.

-Szóval ez azt jelenti, hogy a múltból jöttél?

-Igen. 2024-ből.

-Úristen. Ez nem lehet igaz! Annyi kérdésem van hozzád! – mondta Luca izgatottan. Soha nem gondolta volna, hogy tényleg lesz lehetősége beszélni valamivel a múltból.

-Például?

-Például az igaz, hogy a koronavírus idején volt karantén, és ténylegesen bezárták az iskolákat egy időre?

-Igen ez pontosan így történt. Persze azért volt oktatás csak online például telefonon vagy gépen akár.

-Azt olvastam, hogy a telefon akkoriban ilyen kicsi zsebbe tehető képernyős kütyü volt.

-Igen. Miért, most már nem?

-Dehogy. Most már csak mindenki egy pici gömböt hord magával vagy karórát, amit ha bekapcsolsz kivetít eléd egy hologramot. Ezeket egyszerűbb hordozni és nagyobb felületen tevékenykedhetsz.

-Hűha. Erre tényleg nem gondoltam volna. Milyen más fajta új találmányok vannak még? Elérte már az emberiség, hogy kifejlesszék a halhatatlanságot?

-Nem azt még nem, de már vannak klónok. Nemrég elkezdték klónozni a tanárokat is mivel nagy a tanárhiány, és így az egész iskolát ugyanaz a matektanár tanítja. Vagyis úgy tűnik, de valójában négy van belőle.

-Én pedig még azt hittem, hogy száz év múlva robotok fognak tanítani.

-Az sajnos nem vált be, így inkább elengedték azt az ötletet.

Hirtelen Adél eszébe jutott valami, amire eddig nem gondolt, de rájött, hogy fontos lenne tisztázni.

-Viszont, ha én itt vagyok, és ezáltal a testvéred gépe is, akkor az azt jelenti, hogy ő a múltban ragadt?

Luca elgondolkozott egy kis időre majd válaszolt.

-Végülis akkor igen, amíg vissza nem térsz. Tulajdonképpen hol találtad az időgépet?

-Az egyik sikátorban, az iskola közelében. Megmutatom.

A két lány továbbsétált az úton, majd átvágtak a fél piacon, és végül befordultak az egyik mellékutcába. A gépezet ott hevert, ahol Adél hagyta. Közös egyetértéssel megegyeztek, hogy az lenne a legbölcsebb, ha Adél visszamenne a múltba. Az idő kezdett későre járni, és ő sem akarta, hogy szülei keressék. Luca sem akarta, hogy öccse emiatt ne kerüljön elő. A lány segített Adélnak beállítani az időgépet, és mikor elbúcsúztak egymástól, Luca a lány lelkére kötötte, hogy erről ne beszéljen senkinek a múltban. Ki tudja, milyen következményeket vonna maga után? Aztán Adél behúzta az ajtót, és megnyomta a gombot, és egy szempillantás alatt visszajutott a jelenbe. Amikor újra kimászott, vett egy nagy levegőt, és körbenézett. Az ismerős környéken csak egy dologra lett figyelmes. Egy fiú gubbasztott a ház mellett, aki egyből felpattant mikor meglátta és oda sietett. Luca öccse volt, az nem is kétség. ugyanolyan régimódi ruhát viselt, mint a jövőben mindenki.

-Szóval ezért nem találtam! Várjunk. Te utaztál vele!?

Adél egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit mondjon, de végül azt találta a legegyszerűbbnek, hogy elmagyarázza mi is történt pontosan. Kis idő után a fiú megértett mindent. Miután meghallgatták egymás élményeit a különböző útjukkal kapcsolatban, elköszöntek egymástól. Adél komótosan haza ballagott. Nem sietett, és az agyában csak úgy cikáztak a gondolatok a hosszú, eseménydús nap után.

Paulovics Anna, 7.T

Űrutazás

Manapság felkapott téma az űrutazás, de a Holdon és a Marson kívül, csak egy-két közeli bolygó holdjaihoz van esély ellátogatni, de még ehhez is fejlettebb technológia és jobb űrhajók kellenek. Jelenleg a Holdra eljutni is nagyon nehéz, többéves tervezést, és óriási költségeket jelent. Tele van kockázattal és kényelmetlenséggel. Csak a legkeményebb, hónapokig képzett űrhajósok bírják ki.

Viszont vannak sokkal messzebb lévő bolygók, amik akár lakhatóak is lennének. A csillagászok több olyan bolygót is azonosítottak, ami a saját napjától olyan távolságra van, hogy akár lakható is lehetne vagy akár az élet is kialakulhatott volna rajta. Ezek viszont annyira messze vannak, hogy hiába indulna el egy gyerek, akkor is már rég halott lenne, amikor odaér. Többen gondolkodtak a több generációs űrhajó gondolatában, ami azt jelentené, hogy családok indulnak el az űrutazásra. Az utazás közben születnek gyerekeket, akiket útközben képeznének ki. Gyakorlatilag a célba érkezéskor már senki nem élne azok közül, akik az űrhajóval elindultak. Ez sajnos több problémát is felvet: az egyik, hogy mi van, ha a gyerekek egyáltalán nem érdekli az űrutazás, vagy nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel. Az egészhez ráadásul rengeteg élelmiszer szükséges, és az újrahasznosítás mellett is rengeteg dologra van szükség. A valóságban szerintem ez nem egy jó ötlet.

Az aktuális ismereteink szerint pedig a fénysebességnél gyorsabban nem lehet utazni. De már a fénysebesség megközelítéséhez is nagyon sok energia szükséges, az eléréséhez pedig végtelen sok energia kellene, ami nincs, ezért ez sem valósulhat meg. Ha mégis sikerülne elérni a fénysebességet, akkor is hosszú évekig tartana az út más naprendszerekbe. Ráadásul az űrhajón utazóknak, és a földön maradóknak az ideje teljesen elszakad egymástól, máshogy telik a fénysebességgel haladó űrhajón az idő, mint a földön. Ezért bár az űrhajós lehet, hogy csak néhány évig utazna, mire a földre visszatérne, a földön már senkit nem ismerne, és senki olyan nem élne, aki tudott róla, mert közben a földön nagyon sok év telt el.

Amerikában már sokan ismerik a hibernálás fogalmát, mivel lehetővé tették gazdag emberek számára, hogy jó pénzért haláluk után hibernálják őket. Azért csinálják ezt, mivel azt gondolják, hogy a tudomány el fog jutni arra a szintre, hogy később meg tudják gyógyítani őket, illetve egyáltalán feléleszteni őket úgy, hogy életben maradjanak. Egy fagyási sérülést is nehéz rendbe hozni, először még a hideg víz is forrónak érződik, ezért kell lassan csinálni. Egy teljesen lefagyasztott testet viszont a mostani technológiával még nem lehet úgy felmelegíteni, hogy utána életben maradjon.

Ha sikerülne hibernált állapotból felkelteni embereket, akkor sok lehetőség tárulna elénk. Például az űrhajókon meg lehetne oldani, hogy amíg odaér, a személyzet le lenne fagyasztva, és csak ha már megérkeztek, akkor keltené őket fel egy gép. Vagy esetleg az érkezés előtt néhány nappal. Szerintem az is megoldható lenne, hogy mindig ébren lenne egy vagy néhány ember, aki ellenőrzi az űrhajót és figyel, hogy ne történjen baleset.  Időnként válthatnák egymást úgy, hogy az ébren lévők felébresztik a következőket. Ezzel a technikával szintén sok idő alatt, de fel lehetne fedezni lakhatásra alkalmas bolygókat.

Egy másik lehetőség lenne, hogy ha sikerülne olyan technológiát kifejleszteni, amivel mesterségesen létrehozhatnak féregjáratokat az űrben, például valami térhajlító berendezéssel. Azon keresztül rövid idő alatt tudnánk messzire utazni, ilyenkor a fénysebességet se kellene túllépni, csak arra lenne szükség, hogy féregjáratokat tudjunk létrehozni. Ezt nekem úgy magyarázták el, mint hogyha egy A4-es lapot a levegőben összehajlítunk, és a 2 átellenes sarkát összeérintjük. Így a lap egyik sarkából az átellenes sarkába egy hangya eljuthat hosszú úton is átlóban, végig a lapon, de eljuthat rövid úton is, ha az összeérintett sarkoknál egy lépéssel az átellenes sarokba lép át. Persze ezt a térben kellene elképzelni és megvalósítani, nem egy sík lappal. Ezt hívják térhajlításnak. Ezt tűnik a legnehezebbnek megvalósítani, de ez hozná cserébe a legnagyobb áttörést, hiszen óriási távolságokra lehetne pillanatok alatt eljutni.

Akárhogy is lesz, az emberiségnek nagy szüksége lenne arra, hogy a Föld bolygóról kijusson, és hogy ne csak egy helyen éljen az univerzumban. Ez biztonságos is lenne, hogyha véletlenül a Földön valami katasztrófa történne, illetve az elől is védene, hogyha esetleg a Föld bolygót sikerülne tönkretenni.  Sajnos ezek a technológiák, amikről beszéltem, mint a hibernálás vagy a térhajlítás, még nem állnak rendelkezésre. Jelenleg a legközelebb a SpaceX és Elon Musk tervei állnak ahhoz, hogy más bolygóra eljussunk. A YouTube-on rendszeresen lehet látni a Starship kilövéseit, amik egyre sikeresebbek, ezért minden esély megvan arra, hogy néhány éven belül eljussunk egy másik bolygóra, a Marsra.

Ha viszont feltételezzük, hogy a technológia és tudomány egyre gyorsabban fejlődik, a technológiai forradalmak egyre sűrűbben követik egymást, akkor az űrkutatás is várhatóan a következő években egy gyorsabb és egyre sikeresebb lesz. Hátha létrejön valami olyan technológia, amire ma még nem is gondolunk, és akkor esetleg még a mi életünkben űrhajóval közlekedhetünk más bolygókra. Az emberiség fennmaradása szempontjából ez mindenképp előnyös lenne.

Erdei Tündér, 7.T