Tavaly a tizenegyedikesek lehetőséget kaptak, hogy végighallgassák a középszintű szóbeli érettségi egyik napját. Erről írtam le a személyes tapasztalataimat, hátha jól jön majd valakinek.
A teremben fény volt és feszültség. A függönyök behúzva, minden lámpa égett, a táblán még ott virított Zsófi és Ádám művészi "VAKÁCIÓ!" felirata. Öt pad volt egy-egy székkel a lehető legtávolabb egymástól, néhányan már elfoglalták a helyüket az érettségizők közül. A tanárok egy maratoni hosszúságú asztal mögött sorakoztak, előttük kis tábla tantárgyuk nevével. Annyian voltak, hogy kínomban azt sem tudtam, kire nézzek, így hát az elnökre mosolyogtam. Ő ült középen. Én a nagy-nagy asztal szélére kerültem, a falhoz, és nagyjából egy óráig nem mertem rendesen levegőt venni, rám is átragadt a rettegés.
Nyolckor elkezdődött, egy lány felelt spanyolból. Húzott, és már mondta, nem volt felkészülési ideje, ellentétben a magyar tételeit kidolgozó osztálytársával. Egész bátran beszélt, nem remegett sem a keze, sem a hangja, úgyhogy azt hiszem, én helyette is féltem. A német is hasonlóan zajlott, és kívülről szemlélve az sem tűnt vészesnek. Az egyik srác eléggé izgult, össze is kevert két nagyon hasonló, de nagyon különböző jelentésű szót. Itt kezdtem el megfigyelni, mire képes a stressz.
Sokaknál volt ilyesmi, elmondták a tételüket, beszédükön érződött, hogy nagyon sokat tanultak, és néha mégis a legegyszerűbb dolgok nem jutottak eszükbe. Mert a pánik gúzsba köti az ember agyát, nem engedi mozdulni a kis fogaskerekeket, előbújni az emlékeket – minden, amit odakint tudnál, megszűnik, csak a gondolat marad, szó nem.
Egy idő után megnyugodtam, és a kérdések nagy részére hamarabb beugrott a válasz, mint azoknak, akiket megbénított a vizsgadrukk, azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy ezt ügyesen palástolták. Meg is lepődtem, hogy mindenki felkészülten érkezett. Nekünk ugyan csak belső vizsgáink voltak még, de egy-két ember rendszerint rosszabb jegyet szokott kapni, mint a többiek, éppen ezért volt ez ennyire meglepő számomra.
Idővel megfogyatkoztak a tanárok, és akik maradtak, azok is folyton járkáltak. A feszültség helyét átvette a nyugalom – bár ezt az érettségizők nem tudom, mennyire érezték –, nap végére a fény is barátságosabb lett, és a függönyöket szakadatlanul táncoltatta a szél. Míg az első órák csak úgy vánszorogtak, a többi hat hamar elrepült, minden feleletet örömmel hallgattam végig. Valamit azért, mert ismertem, valamit meg azért, mert még teljesen új volt a téma, az előadásmód pedig emberenként változott. Néha sajnáltam, hogy valaki már végzett, és elhagyta a termet.
Az érdekes tételek egymásutánja nem hagyta lankadni a figyelmem, de valami még mindig furcsa volt. Sem negatív, sem pozitív értelemben, szimplán csak furcsa, és körülbelül három órakor jöttem rá, hogy mi.
Leginkább az etikánál (etikából meglepően sokan szóbeliztek) és a magyarnál vettem észre, viszont a történelemnél sem volt ritka, igazából végig bennem motoszkált. A lényeg itt az érzés, vagy annak a hiánya, mert a témák nagy részéhez a tanórákon és a való életben egyaránt erős érzelmek kapcsolódnak, vegyük példának etikából a család és a párkapcsolat bemutatását, irodalomból Vörösmarty Előszó című versének elemzését, amiből szinte ordít a fájdalom, hogy a világgal valami nincs rendben, a boldog idők után jön az apokalipszis, történelemből pedig ott van a trianoni békeszerződés, de említhetném a Szent Istvánról szóló tételt. Milyen érzés lehet egy egész országnak erőszak hatására áttérnie egy másik vallásra, leborulva imádkozni valami máshoz, valami ismeretlenhez, félelemben. Ragaszkodni a földhöz nomád életmód után, vármegyékbe rendeződni, és másolni idegen népek társadalmait, nem értve az egésznek az okát.
Ez a rengeteg érzelem hová tűnik felelet közben? Miért elvárás monoton hangon, embertől függően több vagy kevesebb önbizalommal darálni a szöveget, információkat, összefüggéseket felsorolni?
Nem volt unalmas ez a nyolc helyett hét és fél óra, mert hallgatás közben átéreztem mindent, amiről beszéltek. Ha szabad így kifejezni, ezt játszottam, viszont nem vonhatom kétségbe, hogy aznap jöttem rá, mi olyan bizarr az összes vizsgában.
Az érettségi végignézésével szerzett tapasztalatok alapján egyetlen tanácsot adnék mindenkinek azon kívül, hogy érdemes tanulni. Bár a tanulástól nem kell félni, tizenegyedikesként a dolgok nagy része ismerős volt, sok kihúzott tételt én is tudtam már, a németből például minden szót értettem (de az meglepett, hogy a vizsgázónak eszébe jutottak ezek a szavak). Tehát a tanácsom az, hogy ne izgulj. Tényleg. Mindenki ezt szajkózza, de nem véletlenül, ugyanis a te izgulásod teszi feszültté a levegőt, barátságtalanná a fényt. Ha nyugodt vagy, a szóbelid csak egy beszélgetés lesz, ahol érzelmeket mesélsz el adatokkal. Az adatokat pedig érzelmekkel jegyezheted meg a legkönnyebben, és így garantáltan nem zavar majd össze a stressz. Év végén kipróbálom, működik-e.
Lengyel Karola (sajnos 12.HR)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése