Mama

Gyertyák fénye lobog a szemembe, tükröződik benne az este.

Néha egy-egy gyertyaláng kialszik, majd magától visszagyúlik.
Egy-egy faág megreccsen, talpunk alatt falevél zizzen.
Meggyújtjuk a gyertyákat, elmondjuk a Miatyánkat.

A kis Ervin játszik, a 60’as évek nehézségein most az egyszer nem rágódik.
De lelke mélyén most is egy másik világba vágyik, de most fejéből kiverve mindent, egyre csak játszik.

Ekkor belép gondterhelt édesapja a szobába, s síri hangon megszólal…
A szobában tapintani lehet a félelmet, ezt már nem bírja egy ilyen kisgyermek.
Remegő hangon kimondja az apa, kisfiam, meg fog halni a Mama!

E szavak túl zordak egy hétéves számára, potyogó könnyekkel belép a szobába. Ott… Ott feküdt a mindig életvidám Nagymamája, kinek a betegsége alatt egyre több lett a ránca.

Odaül az ágya mellé, s megfogja a kezét, és szomorúan érzi, erejét végleg elveszti.

Időnként rámosolyog a kisfiúra, minden erejét belefekteti abba, hogy fejét ráfordítsa.
Bágyadtan nézegetnek egymásra. E szavaknak túl nehéz elmondani, pedig mindkettejüknek felszáradtak már a könnyei.

A szobában már csak egy árva gyertya pislákol, Ervinnek végleg elege van a világból!
Ó, Nagymama, ó te drága nagymama! Miért kell meghalnod épp ma?
Miért nem lehet… Mondjuk… Soha…

A Mama nem válaszol, csak megpuszilja, becsukja a szemét, hogy tovább folytathassa örök életét.

Gyertyák fénye lobog a szemembe, tükröződik benne az este.
Néha egy-egy gyertyaláng kialszik, majd magától visszagyúlik.
Egy-egy faág megreccsen, talpunk alatt falevél zizzen.
Meggyújtjuk a gyertyákat, elmondjuk a Miatyánkat.

Asztalos Luca