Modern Csipkerózsika

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…. Ummm nem… ez nem egy történet hercegnőkről és szőke hercegekről. Az én mesém egy lány története, kit olyan miatt bántottak, miről nem ő tehetett.

  Tizenhét évvel ezelőtt gyermeket várt egy újonnan egybekelt pár. Sajnos a gyermek idő előtt elhunyt, ami mélyen érintette a házaspárt. Mindent megpróbáltak, hogy lehessen gyermekük, de úgy tűnt, hogy mindhiába. Már éppen kezdték feladni, mikor történt egy csoda, terhes lett a feleség. Nagy volt az öröm a háznál, mindenki kíváncsian várta az újszülöttet. A kislány tündöklő kék szemekkel és rózsás arccal született. Emiatt a Róza nevet adták neki.

  Teltek, múltak az évek, s mikor Róza elérte az ötéves kort, valami különleges dolog történt. A lány hosszú, szőke, göndör haja kifehéredett. A szülei nagyon meglepődtek a haja láttán, és elhatározták, hogy Rózát nem engedik iskolába, helyette magántanuló lesz. Ezzel is elkerülve azt, hogy valaki megbántsa egyszem lányukat. A lány egy nyitott, közvetlen ifjú leánnyá cseperedett. Az élete jó volt. Mindig önfeledt kedve és kedvessége miatt mindenki nagyon szerette. Ám elérkezett a középiskola ideje. Akárhogy próbálták a szülők, a magántanítást már nem tudták megoldani. Mit volt mit tenni, Rózát iskolába kellett engedni. A hír hallatán a lány elkezdett örömében ugrálni. Alig várta már, hogy elkezdődjön az új élete.

  Egy héttel az iskolakezdés előtt a szülei Róza lelkére kötötték, hogy mindig fesse be a haját szőkére, nehogy valaki megtudja, hogy valójában fehér haja van. A lány ezt meg is ígérte, majd ragyogó szemekkel elkezdte a visszaszámlálást szeptember első napjáig.

  Elérkezett hát a várva várt pillanat. Róza nagyon izgatott volt. Korán felkelt, hogy biztosan időben készen legyen mindennel. Ahogy ígérte, befestette a haját szőkére, felvette hátára a táskát, majd izgatottan beült a kocsiba. Apja bekísérte az iskolába és minden kis zeget-zugot megnézett, hogy jó lesz-e a lányának. Róza látta, hogy mindenki megbámulja őt és az apját, ezért megkérte, hogy most már menjen haza, és majd szól, amikor vége lesz a tanításnak. Az apja vonakodva bár, de beleegyezett. Miután elköszönt édesapjától, Róza megkereste az osztálytermet, amit az osztályfőnöke e-mailben leírt. Mikor megtalálta az ajtót, Róza elkezdett pánikolni. „Mi van, ha rossz lesz? Mi van akkor, ha senkivel nem lesz jóban? Mi lesz akkor, ha le van maradva a tantárgyakból, és semmit sem fog érteni?” Ezt a gondolatmenetet persze nem tudta befejezni, hisz a teremből kijött két lány, akik észrevették és behívták a terembe. Teljesen más élmény volt ez, mint az otthona falai közt tanulni. Mindenki fekete-fehérben volt. Az első órában egy műsort is végignézett, ilyen neki sohasem volt. Gyerekek beszélgettek a folyosókon, és üdvözölték egymást. A falakon a különféle tablók sorakoztak, melyeken már elballagott diákok képei látszódtak. Róza egytől-egyig mindegyiket megcsodálta és hangosan felolvasta az ott szereplő neveket. Végigjárta az iskola négy emeletét, kiment a teraszra, benézett a könyvtárba. Mikor először megszólalt a csengő, Róza megijedt.

  – Mi ez a hang? – kérdezte. Látta, hogy a diákok a folyosókról a tantermekbe mennek, és beülnek a padokba, várva a tanárt. Róza lerohant az első emeletre, hisz itt volt az osztályterme, és leült a középső padsorba. Kisvártatva megszólalt a második csengő is, és a tanár belépett a terembe. Mindenki felállt, a tanár köszöntötte a diákokat, majd intett, hogy üljenek le. A tanár bemutatkozott, majd megkérte a diákokat, hogy tegyék meg ők is. Mikor Rózára jutott a sor, a lány elgondolkozott. Mit mondjon? Majd elkezdte.

  – A nevem Lenderky Róza. Általános iskolás éveimet magántanulóként töltöttem. Nincs testvérem és háziállatom se.

  Majd bólintott egyet, és leült. Ezzel el is telt az első, osztállyal töltött óra. Utána még három óra volt, plusz egy angol szintfelmérő. Ettől nem nagyon tartott, tudta, hogy sikerülni fog neki. Nap végén az apja várta a portán. A lány nagy mosollyal az arcán mesélte el szüleinek, hogy mi történt.

  Másnap azzal a céllal kelt fel, hogy barátokat szerez és ezzel még élvezetesebbé teszi gimis éveit. Apja ismét bekísérte őt a teremig, a lány tiltakozása ellenére. Az órák gyorsan elteltek, a szüneteket a könyvtárban töltötte, és teljesen elfelejtette a célját. A nap végén megint elmesélte a szüleinek a nap nagy történéseit.

  Ez még így ment heteken keresztül. Ám egy nap elaludt, és mikor felkelt, csak annyira volt ideje, hogy felöltözzön és elinduljon. Mivel a szülei elmentek egy hétre az egyik barátjukhoz, ezért Róza a nagyszüleivel maradt, és kénytelen volt busszal bemenni az iskolába. Mikor leszállt a megállónál és rohant a suli felé, hirtelen eszébe jutott, hogy a nagy rohanásban elfelejtette befesteni a haját. Megállt, és elkezdett tanakodni, hogy mitévő legyen. Haza már nem mehetett, hisz így is késében volt. Reménykedett, hogy senki sem fogja észrevenni a változást, s megindult az iskola felé. A lány rohamléptekben rohant fel a terembe. Mikor kinyitotta az osztály ajtaját, minden szem rászegeződött. Róza sűrű bocsánatkérések közepette leült a helyére és elkezdett kipakolni. Mögötte összesúgtak az osztálytársai, és kinevették a haja színe miatt. Róza nagyon elszégyellte magát. Az a nap kész pokol volt a számára. Mindig, mikor végig ment a folyosókon, mindenki összesúgott a háta mögött és gúnyt űzött belőle. Mikor hazaért, berohant a mosdóba, és elkezdett keservesen sírni. Másnap befestette a haját, és kérte az Istent, hogy felejtsék el az iskola tanulói a tegnapi napot.

  Ám mikor beért, egyből mindenki elkezdett beszélni róla. Sokan szörnyetegnek hívták. A lány érezte, hogy ő lett a suli bolondja. Ez mélyen érintette őt. Pláne, mikor egyik osztálytársa odament hozzá, és azt mondta, hogy azért kíséri be őt minden nap az apja, hogy semmi se történjen az ő „kis hercegnőjével”. Ezt a lány már nem bírta tovább, és sírva kirohant a teremből. Mikor hazaért, a szülei már ott várták a ház ajtajában, de a lány csak elrohant mellettük, és berohant a fürdőbe. Ráborult a mosdókagylóra, és keservesen sírni kezdett. Teljesen megalázva érezte magát. Valóban egy szörnyeteg? A szekrény felső fiókjából előhúzott egy ollót, és hosszú, göndör haját levágta. Magára zárta szobája ajtaját, és nem volt hajlandó kijönni onnan. Az összes tükröt kidobta a kukába, és sírva ledőlt az ágyára. Szülei próbálták vigasztalni, kérni, hogy engedje be őket, de mindhiába. A lány mintha nem is hallotta volna. Egész nap csak a szobájában ült és zenét hallgatott. Iskolába sem ment. Szülei megkérték az egyik osztálytársát, Esztellát, hogy minden nap vigye el neki az órai munkákat és a házi feladatot. Róza ezeket szorgalmasan csinálta is. Minden feladatát beküldte a tanárainak az iskolai KRÉTA felületén.

  Ám a lány egy kis problémába ütközött. Franciát is kellett volna tanulnia, de nem volt kivel gyakorolnia. Szüleitől, nagyszüleitől nem kérhetett segítséget, hiszen senki sem értett franciául. Egyik szerdán, mikor Esztella vitte neki a házikat, Róza megkérdezte őt, hogy segítene-e neki megérteni a franciát. A lány belement, és a csukott ajtón keresztül beszélgettek egymással. Esztella kijavította Rózát, mikor hibázott, és viccelődött a lány kiejtésével. Minden nap leültek az ajtó két oldalára, és felolvastak a tankönyvből, megoldották a házikat és végigcsinálták az órai munkákat. Egypár hét után Esztella egy írásos feladatot is adott a lánynak. Persze nem várta, hogy Róza elsőre eltalálja. Ám ahhoz, hogy a feladatot leellenőrizzék, Rózának be kellett engednie Esztellát a szobájába. Esztella mondta, hogy ha úgy gondolja, akkor majd leellenőrizik máskor, de Rózát érdekelte, hogy hogyan teljesített, ezért öt hét után végre kinyitotta valakinek szobája ajtaját.

  Ezután Esztella rávette Rózát, hogy hívja el osztályfőnöküket, hisz ő arra van, hogy segítsen. S bár Róza kételkedett rendesen, megkérte szüleit, hogy hívják el a tanár urat. A szülei egyből intézkedtek, és másnap megjelent az osztályfőnöke az ajtóban. Róza őt is beengedte a szobájába, majd elmondta neki, hogy miért nem ment iskolába az elmúlt hat hétben. A tanár elmosolyodott, és rátette kezét a lány fejére, majd ezt mondta:

  – Ne fesd többet hajad. Így vagy szép ahogy vagy, nem kell takarnod többet, hordd büszkén!

  Az osztályfőnök szavai mélyen érintették Rózát, majd ennek hatására erőt vett magán, és a következő héten belépett ismét az iskola falai közé. Mindenki összesúgott mögötte, de Esztella egyből odaszaladt hozzá és átölelte, majd a tanterembe kísérte, ahol leült mellé. Az első órán az osztályfőnök bement és elkomorodott. A tanár megkérdezte az osztálytól, hogy ha járna egy mozgássérült az osztályba, akkor elfogadnák, vagy őt is kigúnyolnák, mint Rózát. Az osztály természetesen azt válaszolta, hogy elfogadnák. Erre a tanár így felelt:

  – Akkor egy olyan lányt, aki tud rendesen mozogni, tud rendesen beszélni, de más színű a haja, miért gúnyoljátok?

  Az osztály elnémult. A tanár leült és folytatta.

  – Miben különbözik e lány tőletek? Más a haja színe, igen, de ugyanúgy ember és ugyanúgy megéri szeretni. Nem?

  A néma csöndet egy lány törte meg. Felállt és bocsánatot kért Rózától, amiért csúfolta, majd sorra követték a többiek is.

  Ettől a naptól kezdve Róza ismét minden nap mosollyal az arcán, boldog emlékekkel tért haza. Szülei pedig rájöttek, hogy hiába próbálják meg védeni, mindig történni fog vele olyan, amitől nem tudják majd megóvni.

  Fábián Piroska (9.B)