A történet úgy kezdődött, hogy Osváth Emese tanárnő, a 7.NY osztályfőnöke és a 7.T egyik matektanára benyújtotta a két osztály jelentkezését a Határtalanul programra. És mi szerencsésen megnyertük ezt a pályázatot. Az én osztályom izgatottan fogadta a hírt, hiszen külföldre megyünk, és ottalvós. Amint kiderült, hogy Erdélybe megyünk, rögtön mindenki elkezdett beszélgetni, és olyan nagy volt a hangzavar, hogy az osztályfőnökünk alig tudta elcsitítani a csapatot. A susmogások főleg a körülményekről szóltak, mint például hol alszunk? Hány személyesek lesznek a szobák? Hova megyünk? Te bőröndöt vagy sporttáskát hozol? És még sok más.
Telt-múlt az idő, és eljött a várva
várt pillanat. Május 5-én, csütörtökön reggeli indulással terveztük az utat
Erdélybe. Hajnalok hajnalán keltem fel, és meglepetésemre még sötét volt az ég.
Sietősen bepakoltam a bőröndömet a kocsiba, és elindultunk a megbeszélt
találkozó felé. A suli felett, egy tágas utcában gyülekezett az osztály,
látszott a csapaton az izgalom, de persze volt is miért izgulni. És néhány perc
várakozás után megérkezett a buszunk is. A járműnek két emelete volt, fent
ülések, lent ülések. Az emeleten a 7.NY helyezkedett el, a 7.T pedig alul
foglalta el helyét, plusz még néhányunk felment az emeletre. Az út nagyjából öt
órás lehetett, de nem számoltuk. Mindenki vidáman beszélgetett, kártyázott,
esetleg olvasott az úton. Bátran állíthatom, hogy a földszinten a legjobb
pozíció az elöl lévő, asztallal ellátott négyes helyek, ahol lehetőség volt
kártyázásra. Az egyiket az osztálytársaim foglalták el, a másik pedig a tanárok
bázisa volt. Viszont pozitívum, hogy egy kis időre miénk lehetett az egyik
négyes, és tudtunk kártyázni. Odafelé hamar átjutottunk a határon, semmi
akadály nem volt még.
Néhány óra múlva megérkeztünk az
első állomásunkra, Nagyváradra, amerre megnéztük a Nagyváradi Római Katolikus
Székesegyházat. Belül félhomály uralkodott, de ez tette érdekessé a templom
hangulatát. Gyönyörű freskók díszítették a plafont, úgy tűnt, mintha egy
mesebeli kastély egyik szárnyában lettünk volna. Terveztük még, hogy
meglátogatunk egy érdekes szobát a templom környéken, de arra nem jutott idő.
Indulnunk kellett tovább.
A következő helyszín Királyhágó volt, ahol egy gyors mosdószünetre és a kilátás miatt álltunk meg. Dombok és zöld vidék vett körül minket, mindenki fotózhatott és kigyönyörködhette magát a csodaszép helyen. A rövid megálló után tovább utaztunk egyenesen egy helyi vendéglőbe, ahol megkóstoltunk egy hagyományos román ételt, a puliszkát. Nekem nem igazán ízlett, nem az én ízvilágom. A vendéglő mellett megleltük az első szuvenírboltot, ott mindenki körülnézett, és felmérte az árakat. Voltak ott érdekes tárgyak, amiket röhögve mutogattunk egymásnak, és nagyokat nevettünk, hogy vajon kinek az ötlete lehetett efféle játékok gyártása. Lehet, hogy kicsit gyerekesnek hangzik, de tinédzserek vagyunk.
Megtöltöttük a kulacsunkat vízzel,
és már robogtunk is Kolozsvár felé, ahol az volt a célunk, hogy megnézzük a
Hunyadi Mátyás-szobrot és Mátyás király szülőházát. A téren csináltunk egy
csoportképet, és részletesen elemeztük az alkotást. Miközben hallgattuk
idegenvezetőnk beszédét, egy helyi ember odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy
magyarok vagyunk-e. Mi mosolyogva bólintottuk, utána pedig elsütött egy
faviccet, ami nem is lett volna olyan vicces, ha komolyak vagyunk. De mi
fáradtak voltunk a sok gyaloglástól és a hangulatunkra még rátett egy lapáttal
az, hogy nagyon meleg volt, és folyt le rólunk az izzadság. És igen, ezek miatt
nevettük el magunkat a viccen.
Mátyás király szülőházát is megcsodáltuk, viszont szomorúan közlöm, hogy nem lehetett bemenni, pedig én szívesen benéztem volna, hiszen ez egy hihetetlen dolog. Nagy örömömre később meglátogathattunk egy másik történelmi személy szülőházát is, de arról majd később.
Az aznapi kirándulás utolsó állomása a híres Torockó, egy kis falu a Székelykő alatt, amerre elvileg kétszer kel fel a nap. Mi egy parasztházban szálltunk meg, ahol a szobák kandalókkal voltak ellátva, ami kellemes meleget varázsolt a szűk térbe.
A második nap a Torockói Néprajzi Múzeummal kezdődött, ahol helyi dolgokat nézhettünk meg, miközben a helyi néni magyarázott a tárgyakról és a faluról. Nekem a legjobban Torockó tetszett, ahol jártam a kirándulás alatt.
A Tordai-hasadék volt a következő állomás. Túrázás következett, szerencsénk volt, mert ragyogóan sütött a nap, és nem esett eső, viszont egy kissé nedvesek voltak a sziklák, de ezen ne akadjunk fent. Kis fahidakon keltünk át, ami félelmetesen himbálózott, amikor átért egy diák a túloldalra. Természetközelben voltunk, a madarak vidáman csiripeltek, ez pedig nyugodttá tette az erdőt. A túra után ismét megkóstoltunk egy helyi különlegességet, a mititeit (ejtsd: mics). Utána visszagyalogoltunk a buszhoz.
Kora délutánra értünk a tordai sóbányához, ott kellemes hideg uralkodott. Kipróbáltuk a visszhangot, a választott szavunk az alkohol volt (amit a hol, hol végződés miatt volt érdemes választani az idegenvezetőnk szerint). Amúgy a tárnák gyönyörűek, csak pont képet nem tudtam készíteni. Emiatt inkább azt javaslom, hogy nézzétek meg élőben. Megéri! Később utolsó helyszínként vetettünk egy pillantást a híres fűzfákra egy magyar kollégiumban Nagyenyeden, ahol több híres ember is tanult.
Az éjszakát az én osztályom Harókon töltötte. Ott egy gyönyörű, felújított, vidéki stílusú ház várt ránk, a szobák is modernek, kényelmesek és tágasak, az éjszaka kellemesen telt. A legjobb része az volt, hogy a szállás rendelkezik egy kis terasszal, ahol ki tudtunk ülni beszélgetni. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert az éjszaka kezdett hűvös lenni, de így is volt lehetőségünk beszélgetni.
Az utolsó nap kezdetén meglátogattunk egy gyermekotthont, ott meghallgathattunk egy rövid előadást a gyermekotthon működéséről. A hely vezetője és alapítója Böjte Csaba (Csaba testvér).
Ellátogattunk Hunyadra is, amely főleg a vár felfedezéséről szólt. Kaptunk egy kis időt, hogy körülnézhessünk, és persze szuvenírvásárlási lehetőségünk is akadt, szerencsére mindenki be tudta szerezni a szükséges emlékeket.
Utolsó állomásként ejtettünk egy rövid látogatást a Veresbástyához, ahol meghallgattunk egy érdekfeszítő előadást Bethlen Gáborról, és megnéztünk egy dokumentumfilmet is.
A kirándulás összességében szuper élménynek bizonyult, viszont egy kissé feszített volt a tempó.
Szabó Lili
Képek: Kincses Adél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése