Elbújtál a világ elől. Ne is tagadd, láttalak.
Csak hogy régi fecnikre véshess ki nem
mondott szavakat.
Szégyenkezve jöttél vissza, de csillogott a
két szemed. S mikor kérdték, merre jártál,
hát összetépted művedet.
Ó, mikor nősz már végre fel?
Megcsókoltad a sötétben. Aznap este, a fák alatt.
S a lopott szívvel elrohantál, nem kellett,
csak egy pillanat.
Pajkosan, nevetve dobáltad labdaként
az égbe fel.
De leejtetted, s összetörted. S úgy rebbentél
futva el.
Ó, mikor nősz már végre fel?
Lázadtál és eltiportak. Hisz miben hittél, elveszett.
S nyughatatlan, forró véred marad már csak
meg neked.
Rejtsd hát jól el: hogy ne lássák.
S míg a szelídséget színleled, hazudtold meg
azt, ki voltál, s azt, ki lennél. Egyre megy.
Ó, mikor nősz már végre fel?
Füstből készült a koronád, míg a halált szívod
peckesen. Oly fiatal még, s oly erős!
Az elmúlás mit nekem?
Pusztítód szemébe nevetsz, s bár a háború a
sarkadon, te dacos gyerekként ismételed,
hogy nincs semmi túl az alkonyon.
De arra gondolsz titkon belül:
Ha eljön majd a végzeted, vajon
a kérdést majd még felteszed?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése