Mi az a végtelen sötétség, mi ott gomolyog ezen falu felett? Mi az, mi minden nap elteltével egy életet követel magának? Mi az, mi után én is idejöttem? Én még azóta sem tudom a válaszokat, mióta mit sem sejtvén, pusztán kíváncsiságból, a más utáni vágyódásomból idekerültem. Miért nem megyek el? Egyszerűen már nem vagyok képes rá. Abban a pillanatban, amikor betettem ide a lábam, egy számomra ismeretlen érzés uralkodott el rajtam, csakúgy megmagyarázhatatlan, mint a katasztrófaesetek ebben a felettébb nem átlagos faluban.
Az emberek észre sem veszik, mi történik körülöttük, úgy élik az életüket, bár minden este eltűnik egyikük. Hiába kérdeztem tőlük, mi tehette, ők egytől egyig csak vállrendítve azt felelték, hogy ennek így kellett történnie, és ebben nincs semmi különös. Kívülállóként idegennek érzem magam ezen a helyen, s bár hiába próbálok nyomozni ezután a lény után, nem jutok egyről a kettőre, helyette úgy érzem, kezdem elveszíteni önmagam, mintha ez a hely teljesen magába akarna szippantani.
A sötétség, ami erre a falura telepedett, kezd átlagossá válni. A szemem hozzászokott a végtelen magasságokba nyúló sziklaszirtek látványához, és a kis település peremén elhelyezkedő szakadék sem aggasztja már a lelkem, aminek az alja az örök sötétségbe veszett.
Éppen az én drága új otthonom felé tartottam, a fából épült, omladozó kis vityilló meglepetésemre nem bizonyult olyan hűvösnek, mint vártam ezen a zord és hideg nyáron. Éppen be akartam menni az ajtón, aminek a zárja és kilincse hiányzott, amikor hirtelen valaki megszólalt a hátam mögött.
– Tízen – mondta a férfi a maga rekedtes hangján, de mielőtt megfordultam, már eltűnt.
Tízen. Tízen maradtunk. Legkésőbb tíz nap múlva engem is utolér a végzetem. Pár héttel ezelőtt egy ilyen hír hallatán pánikba estem volna, de most már mindennek nem lenne értelme. Kinyitottam a házam ajtaját, és mit sem törődve a lépteim alatt nyikorgó fa zajával levettetem meleg szőrmekabátomat, amit az itteniektől kaptam üdvözlőajándéknak, és a házban lévő egyetlen bútorra, a kanapéra dobtam, amit egyben az ágyamkét tartottam fenn.
Nem kellett sokat aludnom, hogy eljöjjön a következő nap, sosem tudhattam, mikor jön el az én időm, hogy átlépjek a túlvilág kapuján, sosem tudhattam, mikor láthatom életem végének közeledtét.
Kimentem az utcára, amit kopár fatörzsek díszítettek. Nem kellett sokat keresnem a következő áldozatot, épp mikor a falu egyetlen étkezőjéhez tartottam, láttam, hogy a nő teste, aki ezt a helyet fenntartotta, ott hever a földút közepén, esetlenül és kifehéredetten. Arca beesett, mint az összes többi halottnak. Ha előtte nem láttam volna már egy tucat elhunytat, mint ő, akkor most elborzadtam volna, talán sírtam volna, de már arra sem emlékszem, milyen volt az első itt töltött napom, és milyen volt az első lélektelen testet megpillantani.
Kikerülve a testet tovább haladtam az étkező felé, ami ugyancsak fából épült, mint az összes többi ház. Bent az életben maradt másik nyolc ember már a reggelijét fogyasztotta. Csatlakoztam hozzájuk, és folytattam értelmetlen életem.
A további nyolc nap egymás után eltelt, és világossá vált számomra, hogy én vagyok az utolsó. Nem volt már több ember, akibe véletlenül belefutottam volna az utcán, vagy aki a napi étel elkészítésével foglalkozott volna, szóval ezzel elütöttem az egész napom, közben már rég az estén járt az eszem.
Tudtam, hogy közeleg a vég, és ma este minden véget ér, az egész település felejtésbe vész, és ha esetleg valaki véletlenül betérne valaha is ebbe a faluba, ő is ugyanerre a sorsra fog jutni, mint mi, mint én.
Az este hamar leszállt, kimentem a falu szélén elhelyezkedő szakadékhoz, és vártam a véget. Mintha a távolból egy kattanást hallottam volna, egy számomra eddig láthatatlan templom órája éjfélt ütött. A világ mintha kitárult volna a szemeim elé, a házak zöldes-kékes fényben kezdtek fényleni, a föld alattam vörösesen izzani kezdet, és valami kilépett a fényre. Alakja nem volt állandó, sötétség áramlott keresztül az egész testén. Egyre közelebb jött hozzám, csak úgy siklott a levegőben.
Mikor már szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem, hirtelen az elmém felszabadult az eddig rátelepedő sötétségtől. Nem akaratam meghalni, el akartam futni, de már nem lett volna esélyem elmenekülni. Hátrálni szerettem volna, de a szakadék peremét simogatta már a lábam.
Rám tört minden félelem, szomorúság, gyász, sóvárgás az élet iránt. Nem tudtam féken tartani az érzéseimet. A könnyem kicsordult, mikor egy utolsó kiáltást kieresztettem, és hátravetettem magamat a végtelen sötétségbe.
Csak zuhantam lefelé, talán órákig tartott, vagy csak percekig, hogy a sötétség teljesen körbevegyen, és lehunyjam végleg a szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése